II. fejezet

Baráti segítség

„Barátom! Te sohasem vársz el tőlem túl sokat. Boldog vagy, ha sikert érek el, de kudarcaim sem változtatnak meg. Megadsz nekem minden segítséget, ami csak tőled telik - de még ennél is fontosabb, hogy itt vagy nekem.” Wendy Jean Smith

Methos nyurga húszas évei végén járó, barna – olykor zölden villanó – szemű, és barna hajú férfi volt. Öltözete is olyan hatást keltett, mintha még maga is egyetemista lenne. Tekintettel arra, hogy leginkább kinyúlt pulóvereket és koptatott farmernadrágot hordott. Persze kora nagyon is eltért attól, ami a látszatot mutatta, amit legtöbb esetben cinikus viselkedése is csak tovább tetőzött. A diákok szerették az egyetemen, mert érthetően, az ő nyelvükön adta elő a mondandóját, nem bonyolítva túl azok tartalmát és jelentését. Leginkább a régi korokkal kapcsolatos emlékeire támaszkodott, ami által sok színes pillanathoz jutotta a hallgatóságát és könyvekben szereplő anyagot csak - mintegy emlékeztetésképpen - említette itt-ott.

Éppen Kleopátráról mesélt és szokása szerint körbehordozta a tekintetét a hallgatáságon, amikor is pillantása találkozott egy ismerős zöld szempárral. Az illető egy szőkésbarna göndör hajú férfi volt. Név szerint Niklaus Mikaelsson. Az ősi hibrid, aki félig vámpír, félig pedig vérfarkas volt és akitől az egész természetfeletti világ retteget. Teljesen jogosan. Methos barátságosan biccentet régi ismerőse felé aztán úgy ítélte meg, hogy a mai órára pont elegendő volt ennyi, így lediktálta az eszét, aminek a határideje három hét múlva lesz esedékes, majd szabadjára engedte a hallgatókat. Akik közül páran még intéztek tanárukhoz egy-két érdeklődő kérdést, de amikor az szokása szerint derűsen és röviden válaszolt rájuk gyorsan kiterelte őket. Így ketten maradtak a teremben. Ő és Klaus.

• Színes előadás volt és a hallgatóid nem is tudják milyen valósághűek azok, amiket elmondasz nekik – köszöntötte a halhatatlant Klaus.
• Addig jó nekik még nem tudják – felelte Methos szokása szerint cinikus felhanggal. Nem, mint, te pontosan tudnád, hogy ki is vagyok valójában, gondolta a halhatatlan. Mivel annak ellenére, hogy véleménye szerint barátok voltak a hibriddel jobb szerette nem megosztani senkivel azt, hogy pontosan kicsoda is ő. Elvégre nem véletlenül tudott megélni ilyen szép kort. Ugyanis lassan ötezer éve taposta az anyaföldet. Így aztán ő birtokolta a világ legöregebb halhatatlana címet. A hibrid elnevette magát és megölelte a férfit.
• Rég találkoztunk – vigyorodott el az ősi.
• New Orleans-ban az 1800-as évek elején… vagy talán az 1960-as években? Utóbbi kissé homályos – válaszolta a halhatatlan viszonozva a gesztust.
• Azt hiszem ezzel nem csak te vagy így. Valamint úgy látom a Benjamin Adams név már nem kedves a számodra és már nem orvosként keresed a kenyered, hanem egyetemi tanárként – húzta fel a szemöldökét némileg érdeklődve, mivel legutóbbi találkozásukkor így hívták a férfit és a foglalkozása is más volt, mint, ahogy az említette is.
• Fő a változatosság – válaszolta Methos derűsen. – Mit szólnál, ha innánk valahol? Tudok egy remek bárt – vetette fel a halhatatlan. Persze természetesen tisztában volt azzal, hogy a hibrid nem véletlenül kereste őt fel. Legalábbis a baráti látogatás valószínűsége igazán csekély, szinte teljesen elenyésző volt.
• Rendben. Lehet róla szó. De mit szólnál ahhoz, ha mondjuk Mystic Fallsban találkoznánk holnap? És akkor ott is maradhatnál segíteni nekem egy ideig – válaszolta Klaus komolyan.
• Mystic Falls? Tudod, hogy nem szeretem az olyan helyeket, ami annyira veszélyes lehet és az a város nagyon is kiemelkedő ebből a szempontból. Főleg, ha a környék halálozási statisztikáját nézzük – közölte Methos pislogva. Tényleg nem volt oda az olyan helyekért, ahol a feje könnyen leválhatott a nyakáról, mivel már igazán hozzánőtt és semmiképpen sem szeretett volna megválni tőle. Ugyanis minden mást túl élt volna, de, ha valaki megszabadítja a fejétől, akkor ötezer év ide, ötezer év oda ő is ugyan úgy meghal, mint mindenki más.
• A régi idők emlékére – jegyezte meg az ősi erősen győzködve barátját ennek a lépésnek a szükségességéről.
• Fontos dologról van szó? – kérdezte Methos az asztalának dőlve, bár lehetett rajta látni a tétovázást.
• Számomra létkérdés – közölte az ősi komoran célozva az őt fenyegető veszélyre. - És mivel az ismeretségi körömben te vagy az egyetlen olyan személy, aki akár évezredekkel idősebb nálam, így a tapasztalatodra lenne szükségem – tette hozzá továbbra is rábeszélően és mintegy érdeklődve elejtette azt a kimondatlan kérdést, ami mindig is érdekelte barátjával kapcsolatban. Vagyis a kora. Tudta, hogy Benjamin, vagy ahogy most nevezi magát Adam több mint háromezer éves, de Klaust azért érdekelte volna a pontos kora. Viszont annyira nem számított neki a dolog.
• Értem – mormolta a halhatatlan. - A tőlem telhető tapasztalttal segítek neked. Persze figyelmeztetlek, hogy az nem valami sok és nem olyan kiterjed, mint elvárandó lenne – egyezet bele Methos eléggé vonakodva. Erre legfőbb oka az volt, hogy Violet és ő így legalább kikapcsolódnak egy kicsit. Valamint biztos volt abban, hogy Klausnak mennyire sok idejébe is telhetett az, hogy rászánjam magát a segítségkérésre. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész MacLeod miatt van. Túl sok időt töltöttem a közelében és engem is megfertőzött a jószívű és tisztességes „Segíts, fele barátaidnak” maszlaggal, gondolta az öreg halhatatlan némileg keserűen.

• Örülök, hogy elfogadod – vigyorodott el Klaus és bár nem volt leolvasható Methos mégis tudta, hogy megkönnyebbült. Ami őt ezzel egyenesen arányosan nyugtalansággal töltötte el. Igazán nem tudta mi az, ami ennyire zavarja az ősi, úgymond lelki nyugalmát, de sejtette, hogy az nem lehet valaki kellemes és veszélytől mentes vállalkozás. És ő - a maga meg véleménye szerint - soha sem szerette a veszélyt. Életfilozófiájának a következőt vallotta: „Élj, erősödj, és harcolj egy másik napon” Szóval tényleg nem kereste a bajt, ami Duncan MacLeod-dal kötött barátsága óta valahogy folyton-folyvást megtalálta. Viszont tényleg megértette azt, hogy Klaus nem véletlenül fordult hozzá. Így aztán úgy ítélete meg, hogy barátja annyit igazán megérdemel a már említett régi idők emlékére, miszerint meghallgatja őt. Akkor is, ha erre a beszélgetésre a veszélyektől cseppet sem mentes Mystic Fallsban fog sor kerülni.
• Elhiheted, hogy azért a magam módján fogom intézni a dolgokat – felelte Methos óvatosan célozva rá, hogy ő még csak a beszélgetésre gondolt és nem másra. Ugyanis nem szerette volna kockára tennie a saját és még inkább a lánya fejét.
• Tudom, és én nem is várok el tőled ennél többet… Holnap várlak a Mystic Fallsban lévő villámban, ha nem találod az oda vezető utat, akkor hívj fel – jegyezte meg Klaus és megadta a telefonszámát.
• Talán a lakosok nem segítőkészek felétek? Pedig azt hittem a déli vendégszeretett arrafelé azért még eléggé meghatározó – mondta Methos és közben összepakolta a cuccait, mivel a mai napra ez volt az utolsó előadása.
• Attól függ, hogy kit fogsz ki – húzta el a száját az ősi. Nem igazán hitte, hogy például Damon Salvatore szíves örömes bárkit útbaigazítana, főleg, ha az a személy őt keresi.
• Hidd el, ha Violet megkérdez valakit, akkor az válaszolni fog vagy így, vagy úgy – közölte az öreg halhatatlan vidáman. Ugyanis ha szükséges volt, akkor lány tudott kíméletlen és adott esetben bájos is lenni.
• Violet? – kérdezte Klaus érdeklődve.
• A lányom – válaszolta Methos röviden, de tisztában volt azzal, hogy az ősinek nem lesz ennyi elég ezzel kapcsolatban. Igaza volt, de ötezer év után már nem igazán érte őt sok meglepetés. Bár Violet pont egy ilyen váratlan és abszurd meglepetés volt, de az emberek viselkedését mindig is jól kikövetkeztette.
• A lányod?! Nem hittem volna, hogy azaz örökbefogadó típus vagy – csóválta meg a fejét a szentimentális elképzelésre Klaus. Mivel a férfival kapcsolatban ez egyáltalán nem volt összeegyeztethető téma.
• Violet, a vérszerinti a lányom – jelentette ki a halhatatlan őszintén tudva, hogy ez tényleg példaértékű az ő gyermekáldástól mentes világukban.
• Úgy tudtam, hogy nektek halhatatlanoknak sem lehet saját gyereketek – ráncolta össze a homlokát az ős meglehetősen értetlenül.
• Nos ez így is van, de nekem lehet és van is – vágta rá Methos derűsen jelezve, hogy nem igazán szeretné tovább forszírozni ezt a témát.
• Most gratulálnom kéne? Mennyire ideje vagy valakinek a büszke édesapja? – kíváncsiskodott Klaus egy időre ejtve a hogyan kérdést. Elvégre ezt bőven lesz még idege megtudni.
• Már egy ideje – mormolta Methos elmosolyodva. Amikor Violet először meghalt, akkor erősen félt, hogy lánya vele ellentétben nem lesz halhatatlan, de szerencsére minden rendben volt. Már persze, ha leszámítjuk lánya első halálának a körülményeit.
• Ő is halhatatlan – jelentette ki az ős. Mivel az elhangzottak alapján ezzel kapcsolatban egy csepp kétség sem merült fel benne.
• Az – erősítette meg Klaus ezzel kapcsolatos véleményét Methos.
• Rendben, akkor holnap várlak téged és a… lányodat a villámban – jegyezte még meg búcsúzóul az ősi. Aztán távozott. Még több kérdéssel, mint ahogy ide jött.
• Ott leszünk – szólt még után Methos. A cuccait felkapva ő is kifelé vette az irányt, hogy minél előbb közölni tudja a híreket Violet-el.

Elijah udvariasan előreengedte a lányt és egy asztalhoz lépve még a széket is kihúzta előtte. Violet kissé megcsóválta a fejét jelezve, hogy ezt ő feleslegesnek tartja, de mivel ismert hasonló stílusú személyeket szó nélkül hagyta. Joe fél szemmel őket figyelte, aztán Duncan felé fordult.

• Honnan ismered a fickót? – kérdezte a tulajdonos egyik legjobb barátjától.
• Én nem ismerem, de az egyik régi ügyfelem, jobban mondva üzlettársam ajánlott neki és felkeresett a fordítás kapcsán – válaszolta Duncan.
• És, hogy-hogy nem te nézted meg? – érdeklődte Joe, aki azért el tudta képzelni, hogy barátja puszta kedvességből tette azt, amit és valójában ő maga is meg tudta volna oldani.
• Nem tudtam elolvasni – vallotta be a hegylakó némileg szégyenkezve és bánatosan az e miatti tény miatt.
• Előfordul Mac – vigyorodott el barátja. Aztán vigasztalás gyanánt egy üvegsört helyezett a hegylakó elé.
• Tudom, először felmerült bennem az, hogy Violet talán nem jó választás – célzott MacLeod a lány apjára. – De aztán amilyen gyorsan jött az elképzelés úgy el is vetettem – tette hozzá őszintén. Ugyanis sejtette, hogy az e pillanatban távol lévő barátja lelkesen belevetette volna magát a dologba, de igazán nem tudta elképzelni, amint Elijah-val tárgyal. És annak ellenére, hogy Violet olyan volt, mint az apja Duncan a lányt mégis jobb szívvel bízta meg ilyesmivel. Akkor is, ha az kissé szétszórt és rendetlen volt. Ugyanis tisztában volt azzal, miszerint Violet-nek mennyire fontosak az ilyen iratok. Valamint milyen vidám lesz attól, hogy kibogarászhatja a régi írást.
• Egyébként is unatkozott – közölte Joe. Tudva, hogy a lány nyilván - vagyis ha megfelel majd az igényeinek - akkor nagyon is örülni fog a felkérésnek. Mert egyrészt lesz valami, amivel lekötheti magát és másodrészt az olyan dolog lesz, amit szeret is. Ami Violet esetében döntő jelentőségű volt. Ugyanis Joe sejtette, hogy a lány azért ilyen válogatós a munkalehetőségei terén, mert nem találja azt, amit tényleg szívesen végezne. Úgy, mint, ahogy én a bárjaim vezetését, gondolta a férfi büszkén és ismét letörölte a pultot, hogy az újra csillogjon. Ugyanis a lány táskájából kivett dolgok némelyike foltot hagyott. Ilyen volt egy nyilvánvalóan folyó tollnak a nyoma.
• Igen, kirúgták. Már megint. Még szerencse, hogy először felhívtam a munkahelyét arról, hogy bent van e – ráncolta a homlokát rosszallóan a hegylakó.
• Az a lényeg, hogy megtaláltad – vigyorodott el a tulajdonos. Igazán elképzelte volna MacLeod-ot, amint magabiztosan bemegy a lány - most már egykori - irodájába és ott kicsit sem kedvesen kiadják az útján. Tudta, hogy ezt az elképzelését meg kell majd osztani Methosszal, aki az ilyen dolgokon mindig jót szórakozott. A maga cinikusan derűs hangulatában.
• Sejtettem, hogy itt lesz, mivel ha kirúgták, akkor nem fog otthon búslakodni, hanem le akarja, majd vezetni a feszültségét, jobban, mint általában. Az egyetemi óratartást kizártam és mivel nálam nem volt egyedül te maradtál és az, hogy lejött egy italra ebben az ítéletidőben – simította végi most rövidre nyírt haján Duncan. Szerette, amikor hosszú volt, de úgy vélte igazán ideje lesz rajta változtatnia, így tehát már jó ideje levágatta, és nem hagyta, hogy nagyon hosszúra megnőjön.
• Már te is az idővel jössz? Azt hittem, azaz angolok szokása – jegyezte meg Joe. MacLeod megsértődött barátja ezen megjegyzése miatt. Ugyanis ő ízig-vérig skót volt és nem szerette, ha bárki is mást feltételezett róla. Még célzás szintjén sem. A tulajdonos pedig elgondolkozott rajta, hogy mostanában túl sok időt tölt Methosszal és Violet-tel, akiktől eltanulta a szurkálódás ezen formáját, mivel ő inkább az a tényközlően lényegre rámutató típus volt.

Elijah a szék karfájára helyezte a kabátját, aztán a zakója belső zsebéből elővett pár kinagyított fényképet. Először a legfelsőt adta oda a lánynak, mivel szerette volna biztosan tudni azt, hogy Violet annyira jó ebben, mint amennyire Duncan állította. Persze nem vonta kétségbe MacLeod szakvéleményét, mivel jó emberismerő lévén beszélgetésük alatt megállapította, hogy becsületes ember, aki remekül ért a régiségekhez. Mint, ahogy a próba-fordítást is remekül vette. Viszont az ős ilyesmivel kapcsolatban jobb szeretett saját maga meggyőződni a dolgokról. És bár MacLeod egy ideig habozott a végén mégis rábólintott a kérésre. Elijah maga is lefordította volna az iratokat. A gond ott kezdődött számára ezzel kapcsolatban, hogy az olyan dialektusban íródott, ami teljesen ismeretlen volt előtte. Legalábbis nem volt elég az, hogy csak egy-két szót értett meg belőle, mivel neki a teljes szövegre szüksége lett volna.

Violet pár pillanatig tanulmányozta a felé nyújtotta lapot, aztán elmosolyodott.

• Mindössze erről lenne szó? – kérdezte felnézve az őt figyelő nyugodt szempárba.
• Attól függ – válaszolta Elijah tárgyilagosan. - Le tudja fordítani nekem? – kérdezte kíváncsian és annak ellenére, hogy nem mutatta ki kételkedett. A lány fiatalnak látszott, de ha képes rá, akkor neki tökéletesen meg fog felelni.
• Egy legenda van ide leírva, amit előzetes mondjuk úgy… véleményem szerint egy aszték sámán írt. A nap és a hold átka található rajta. Mely szerint a vérfarkasok, és a vámpírok szabadon éltek még egy sámán meg nem átkozta őket. Azóta a vámpírok a nap, a vérfarkasokat, pedig a hold átka köti. A vérfarkasok átkát egy holdkőbe zárták – fordította Violet. – Ezt akarta hallani, igaz? Átmentem a próbán? – kérdezte csípősen, mert látta a férfin, hogy tisztában van a szöveg tartalmával.
• Utólagos bocsánatát kérem ezért, de szükségesnek éreztem kideríteni azt, hogy valóban annyira sikeres fordító, mint, ahogy azt Duncan említette – válaszolta Elijah tényközlően és szeme se rebbent arra, amiért a lány röpke öt perc alatt lefordította neki azt a legendát, amit még bátyja készített a természetfeletti lények úgymond átveréseként, mert ennek a kihasználásával akarta megtörni az átkát. Ami azóta már sikerült neki.
• Akkor most meggyőződött arról, hogy nem vagyok csaló. Ugye? Szerintem ne raboljuk tovább egymás idejét feleslegesen – mondta Violet.
• Természetesen. Ezekről az iratokról lenne szó – helyezte az asztalra a többi képet, amik arról a tekercsről készültek, ami számára olyan nagy fejtörést okozott.
• Le tudom fordítani, de attól tartok ez több időt vesz, majd igénybe – mormolta a lány rövid tanulmányozás után vidáman és izgatottan szemlélve a képeket.
• Igazán lekötelez vele. Pontosan mennyi időre lenne szüksége? – érdeklődte Elijah és a csekkfüzetét, valamint egy tollat elővéve kitöltötte a szükséges rovatokat, mivel úgy vélte, hogy bizonyos összeget most ad oda a lánynak és a többit meg később. Elvégre egy kis ösztönzés sose árt, főleg, mert ilyen fontos dologról van szó.
• Egy hét, de lehet, hogy több vagy akár kevesebb. Nem tudom – válaszolta Violet pár perc töprengés után. Az iratok tényleg régiek voltak és bár elbírta olvasni őket voltak olyan részek, amiket nem értett és tudta, hogy elgondolkozik rajta, akkor világosabb lesz számára.
• Legyen úgy. Ez lenne a telefonszámom. Kérem, értesítsen, ha sikerrel járt – nyújtotta át a friss csekket és a névjegykártyáját az ős.
• Úgy lesz – válaszolta Violet. – Biztos abban, hogy ez a csekk jó összeget tartalmaz? – kerekedtek el némileg a szemei a hat, majdhogynem hét számjegyű összeget látva.
• Biztosíthatom, hogy jó összeget tartalmaz – válaszolta Elijah nyugodtan.
• Ha maga mondja – motyogta Violet. Aztán, amikor a férfi távozni készült még utána szólt. - Egyébként ugye tudja, hogy a legendája sántít? Úgy értem az aszték sámánokat egyáltalán nem érdekelte a vérfarkasok és a vámpírok szabadon élnek e, avagy sem – szúrt még oda a távozó férfinak egy tanulságos fricskát mely szerint valóban nem kamuzott azzal kapcsolatban, hogy eltudja olvasni a régi írásokat és némileg a hátteret is tudja. Legyen bármilyenről is szó.
• Tisztában vagyok vele – biccentette Elijah, aztán előzetes szándéka szerint elhagyta Joe bárját, de távoztában még udvariasan odabiccentett a pultnál lévő Duncan-nek.

• Te Mac, milyen ügyfeleid vannak? – érdeklődte Violet, aki összeszedte a képeket és visszatelepedett a pulthoz.
• Hogy érted? – válaszolt kérdéssel a kérdésre MacLeod.
• Kaptam egy csekket, és azt hiszem, hogyha kész leszek a fordítással, akkor kapok még egyet.
• Én is így szoktam csinálni – biccentett hegylakó bölcselkedve. Violet felhorkantott.
• Ebben nem kételkedtem, de vess egy pillantást erre – lobogtatta meg végül az Elijah-tól kapott csekket a fekete hajú férfi orra előtt. Akinek szemei az összeget látva elkerekedtek. Joe, aki oldalról pislantott oda elfüttyentette magát elismerése kifejezése érdekében.
• Ezt nevezem! Mégis milyen iratokat kell lefordítanod, amik ilyen sokat érnek? – kérdezte némileg értetlenül a tulajdonos.
• Elég régiek – válaszolta Violet boldogan elvigyorodva. MacLeod barátságosan összekócolta a lány haját, aki morcosan rápillantott. Utálta, amikor a hegylakó gyerekként kezelte őt. Leginkább azért, mert az apja már kiskorában is úgy bánt vele, mint egy felnőttel. Fő szempont az őszinteség alapon, akkor is, ha az néha ijesztő, zord és cseppet sem barátságos. Viszont Duncan amolyan fogadott nagybácsiként sokkal zavaróbb volt, mint Methos. Mert ő inkább a maga szentimentális nézeteit vallotta.
• Akkor most lesz munkád, és pénz is kapsz érte, amiből megleszel egy ideig – közölte Joe.
• Nincs pénzetek? – kérdezte Duncan majdhogynem aggódva.
• Van pénzünk – válaszolta Violet határozottan. Tényleg az ő olykori rész munkaidejéből, valamint apja egyetemi keresetéből egészen szépen megvoltak. És, ha az ellenkező eset is állt volna fent nem kért volna sem ő, sem pedig az apja a barátaiktól. Violet úgy vélte, hogy inkább alkalmazz egy-két trükköt, amit Amandától, Duncan halhatatlan barátnőjétől tanult. Aki történetesen tolvajként kereste kenyerét. - Mit gondolsz Elijah-nak miért kell ez az irat? – érdeklődte a hegylakó felé fordulva.
• Nem tudom, biztos műkedvelő, akit érdekelnek a régi dolgok – válaszolta a kérdezett.
• Ha te mondod – mormolta Violet erősen szkeptikusan a magyarázat ezen formájával szemben. Aztán pillantását az ajtó felé emelte, ahogy Duncan is, mivel megérezték egy halhatatlan közeledtét, de csak a lány apja lépett be a bárba.

Methos Ducan-hez hasonlóan sejtette, hogy lánya pontosan hol is tartózkodhat. Így a pulthoz lépve elfoglalta a Violet másik oldalán lévő üres széket. Aztán adott egy gondoskodó puszit lánya homlokára. Aki mosolyogva viszonozta azt, csakhogy ő édesapja arcára adta. Joe és MacLeod néha igazán csodálkozott azon, hogy ilyen szeretett teljesen viselkednek egymással. Mármint legjobb barátokként, sőt szoros apa-lánya kapcsolatként. Amit alapesetben egyikükből sem nézték volna ki.

• Chicago szeles ideje néha igazán kiborító – közölte az öreg halhatatlan megborzongva, aztán kortyolt egyet a Joe által adott sörből.
• Már te is? – csóválta meg a fejét a tulajdonos.
• Mit én is? – kérdezett vissza értetlenül Methos. – De mindegy is, az egyik régi barátom kérte, hogy látogassam meg – tette hozzá.

Így tudatva Duncan-el és a figyelővel, hogy pár napig házon kívül lesznek. És ennek következtében igazán ne aggódjanak érte és a lányáért. Persze azért sejtette, hogy Violet-ért ettől függetlenül valahogy jobban fognak aggódni, mint példának okáért érte, de csak azért, mert róla tudják, hogy nagyon is meg tudja védeni magát. Ha az feltétlenül szükséges, mert azért a legtöbb esetben szerette elkerülni a harcot. Nem hiába élt meg ilyen szép kort. Az öreg halhatatlan úgy ítélte meg – saját véleménye szerint teljesen jogosan -, hogy lánya is olyan jó kardforgató, mint ő maga. Elvégre még tanítani sem kellet őt bizonyos okok miatt. Bár tisztában volt azzal is, hogy Duncan ettől függetlenül még tanított lányának egy-két dolgot. Még most is emlékezett a hegylakó lelkesen büszke arcára azzal kapcsolatban, amikor Violet közölte velük, hogy ha már karddal kell megvédenie magát, akkor az legyen egy katana. Duncan boldogan készített is neki egyet. Aminek a megmunkálása még Methos számára is tetszetős volt. A penge úgy vágott, mint kés a vajat és a markolatának sötét színe lánya számára felért egy születésnapi ajándékkal. Egy olyannal, amire az élete megóvása érdekében erősen ajánlott, vagyis jobban mondva feltétlenül szükséges volt.

• Kirándulunk? Szuper – vigyorodott el Violet. Remélve, hogy sok halhatatlannál találkozhat, akiknek a fejét veheti. Nem igazán érdekelte, hogy ott, ahová mennek, majd másfajta halhatatlanok is vannak, mint amiket ő eddigi élete során közvetlen tapasztalat útján megismert.
• Igen, gyere, menjünk is bepakolni – indítványozta Methos vidáman, mintha nem éppen egy nagyon is veszélyes városba tartanának nemsokára. Az élet néha nehéz, gondolta az öreg halhatatlan fáradtan. És kabátját magára véve lépett ki a viharos szélbe. Lánya felkapta magára a kabátját, megragadta a táskáját, és sebesen követte őt, közben már alig várta, hogy megismerkedjen apja régi barátjával.
• Néha olyanok, mintha ikrek lennének. Szerinted? – kérdezte Joe fejcsóválva nézve a két távozó után. – Mac, figyelsz te egyáltalán? – tette hozzá, mert a fekete hajú halhatatlan láthatóan teljesen elmerült a saját világában és így nem hallotta meg, amit neki mondott.
• Észrevetted, hogy Methos nem közölte velünk, hogy pontosan hová is mennek? – kérdezte a hegylakó némileg aggódva e miatt a tény miatt.
• MacLeod ne legyél ennyire kíváncsi és aggódó – válaszolta Joe és inkább a hozzá lépő vendéget szolgálta ki. Duncan azonban nem nyugodott meg. Valahogy rossz érzése volt ezzel az egész kirándulással kapcsolatban.