III. fejezet

Viharos ismerkedés

„A lehetőségek ajtaja gyakran olyan hirtelen tárul ki és zárul be újra, mint a valódi ajtók viharos időben. Készen kell állnunk, hogy belépjünk, amint alkalom kínálkozik.” John Naisbitt

Violet erősen hunyorítva pislogott ki a szélvédőn túlra. Erre nagyon is egyszerű oka volt. Nem más, minthogy az eső annyira szakadt, hogy szinte az orra hegyéig sem látott. Ez, pedig soha sem volt előnyös szempont, főleg nem vezetés közben. Hiába voltak bekapcsolva ablaktörlők, sajnálatos módon több kárt okoztak, mint hasznot. A fényszórók és a ködlámpák ugyancsak ebbe a csoportba voltak sorolandók. A lány biztos volt abban, hogyha most jönne vele szemben egy hatalmas és teljesen kivilágított kamion még azt sem venné észre. Ezért csak abban bízott, hogyha ez az egyértelműen nem várt szerencsétlenség mégis bekövetkezne, akkor minden testrésze - külön tekintettel itt a fejére - a helyén maradna, mert akkor nincs gond. A lány a visszapillantó tükörből vetett egy bosszús pillantást az apjára, aki a hátsó ülésen halkan szuszogott és az sem igazán zavarta ebben a tevékenységben, hogy a hangfalakból szinte teljes hangerőből szólt a rock zene, ami mindkettőjük kedvelt stílusa volt.

Methos bízott abban, hogy lánya nem fogja belevezetni a kocsiját az első árokba, vagy, ha mégis, akkor előtte valahogy jelez neki és akkor lehetőleg mindketten élve megússzák a kényes szituációt. Indulás előtt sokat töprenget azon, hogy Klausnak mégis mi oka is lehetett arra, hogy felkereste őt. Sok minden eszébe ötlött, végül azonban valamilyen oknál fogva mindegyiket kizárta és arra jutott, hogy nemsokára egyébként is megtudja a részleteket. Persze ez az ő szempontjából nem volt valami biztató. Sohasem szerette az ilyen – adott esetben akár rosszul is végződhető - helyzeteket. Viszont a régi ismeretségükre tekintettel annyira tényleg hajlandó volt, hogy meghallgassa az őst. Aztán a továbbiakat később is eldöntheti.

Violet kezdeti lelkesedése és kalandvágya - melyet induláskora érzett - lassan teljesen elapadt, sőt előbbit a viharos zivatar úgy elmosta, mintha soha sem lett volna. Majd én vezetek, te nyugodtan aludj csak… hogy lehettem ilyen bolond, gondolta a lány ingerülten átkozva saját magát és fejét legszívesebben a kormányba verte volna. Ha egyáltalán látta volna. Apja természetesen nem ellenkezett ez ellen és az út felénél a hátsó ülésre dőlt. Azóta úgy aludt, mint aki téli álmot alszik, és ezen kívül egyébként sem akar felkelni soha. Violet végső soron azért vállalta magára a sofőri szerepkört, mert szerette volna megismerni a környéket a saját szemével is. De az időjárásra tekintettel erre most nem igen nyílt lehetősége.

• Utálom a szeles és esős időt – morogta a lány sötéten. Éppen hogy otthagyta Chicagót - ahol azért ilyen erős esőzés ritka volt, szél az igen, de eső már kevésbé – tehát egyből ilyen helyzetben találja magát. Mivel nem volt elég az, hogy szakadt, mintha soha sem akarná abbahagyni, nem. Ehhez még hozzáadódott a szél is, ami, ha egy kicsit erősebben fúj, akkor a lány biztosra vette volna, hogy felkapja a kocsit és aztán Kanses-ben vagy, ami még valószínűbb Óz birodalmában dobja le őket. Aztán előbbinél menne a tehenek után, utóbbi esetében, pedig követné a sárga köves utat, mint Dorotty és csatlakozna hozzájuk egy csapat idióta. Ráadásnak a zenét sem hallotta rendesen, mert hangerőssége ellenére a szél eszeveszett fújásától még a saját gondolatait sem tudta kivenni. Ő pedig utálta, amikor nem tudott zenét hallgatni. Azt gondolná bárki, hogy annyi év szeles időjárással eltöltött évével kapcsolatban már immúnis lett a természet így módon történő kedvességének megmutatkozása felől. Azonban ez nagyon nem így volt. A következő pillanatban egy hatalmas villám szelte ketté Mystic Falls egét. Violet ennek köszönhetően vette észre az út kellős közepén fekvő személyt.

A lány végül az utolsó pillanatban lépett rá a fékre és tudta, hogy nem ütötte el azt, aki volt olyan, hülye, hogy kimerészkedjen ilyen időben. Ráadásnak még ilyen öngyilkos hajlamai is vannak. Violet hirtelen elhatározásának köszönhetően édesapja oldalra bukfencezet és hangosan puffanva üdvözölte a kocsi padlóját.

• Mi történt? – kérdezte azonnal felriadva és egyből a karja felé kezdet tapogatózni. Berögzült mozdulat volt, mégis, amikor rámarkolta a markolatra rögtön megkönnyebbült tőle.
• Nem tudom, de megnézem – válaszolta lánya ingerülten. Nem az zavarta, hogy majdnem megölt valakit. A lelkiismerete igazán elbírta volna ezt a terhet, főleg, mivel ez számukra létkérdés volt. Az bosszantotta fel, hogy ilyen helyzetbe került. Violet biztos, ami biztos alapon rámarkolt katanája sötét markolatára és csak aztán szállt ki a járműből.
• Szerintem nem jó ötlet – szólalt meg Methos óvatosan. Ismerve a város természet feletti múltját. Lánya azonban ügyet sem vetett óva intő szavaira, főleg, mivel pont eléggé bosszús volt, ahhoz, hogy ne figyeljen a jó tanácsokra. Amit általában nem fogadott meg, kivéve persze, ha azt az apja mondta. Most azonban ez sem vált be.

Violet kiszállva próbálta kivenni a körvonalakat és lassan a kocsi elejéhez sétált, jobban mondva botorkált. Ott azonban nem volt senki. Hirtelen gyorsan megfordult és a balesetet majdnem elszenvedő személy nyakához szorította a penge élét. Látta a vörösen csillanó szemeket, a körülötte kidudorodó ereket és az éles szemfogakat. Még soha sem harapta meg egy vámpír és egyáltalán nem állt szándékában pont most megtapasztalni ezt a minden bizonnyal cseppet sem felemelő érzést.

• Hamarabb levágom a fejed, minthogy megmozdulj – közölte Violet magabiztosan támadójának címezve. Bár ebben a helyzetben nagyon is kérdésesé vált az, hogy tulajdonképpen ki is az áldozat.
• Biztos vagy benne? – kérdezte a barna hajó lány érzelemmentesen üres hangon.
• Higgy nekem, hogy van már benne gyakorlatom – válaszolta a lány határozottan.
• Érdekes – hümmögte a másik.
• Szerintem is – szólalt meg egy harmadik személy gúnyosan. Aztán Damon Salvatore alakja bontakozott ki az esőben. Kék szemeivel dühösen pillantott az érzelmeit erősen elzáró lány, Elena irányába, aki a szigetről való teljes kudarcot szenvedő visszatérésük és öccse, Jeremy halála óta egyszerűen lehetetlenül viselkedett. Az idősebb Salvatore természetesen tisztában volt azzal, hogy részben az ő hibája a kialakult helyzet. Legalábbis az érzelmek nélküli része, de úgy vélte, hogy ez volt a lehető legjobban meghozott döntés, mert egy érzelmek nélküli Elena Gilbert még mindig jobb volt, mint egy olyan, aki teljesen kiborult a történtektől. - Egyre jobban kihozol a sodromból – szögezte le a vámpír a Gilbert lányhoz intézve mondandóját. - Te meg ki a fene vagy? – kérdezte látva, hogy a másik csak úgy tudta ideiglenesen megállítani a barátnőjét, hogy egy kardot szorította a nyakához. Egyáltalán ki hord már manapság kardot magával és mégis minek?!
• Nem érdekes, viszont a helyedben nem mozdulnék – jelentette ki Violet vigyorogva.
• Miért nem? – kérdezte Damon érdeklődve felvonva a szemöldökét.
• Mert akkor könnyen búcsút mondhatsz a fejedtől – szólalt meg mögötte Methos csöndesen, ám annál komolyabban. Aki lányához hasonlóan cselekedve a vámpír nyakához szorította kardja pengéjét, de remélte, hogy nem kell használniuk. Elvégre csak látogatóba jöttek és éppen ezért nem feltétlenül kéne magukra haragítaniuk a helybelieket. Különösen nem a vámpírokat. Damon magában erősen szitkozódni kezdet és nem értette, hogy az ismeretlen férfi hogy tudott teljesen zajtalanul a hát mögé lopakodni, főleg, mert ez a felállás számára igencsak kedvezőtlen helyzetet kezdet kimutatni.

• Szóval most szépen elálldogálunk itt az esőben, az út kellős közepén és élvezzük egymás felemelő társaságát? – kíváncsiskodott Damon szurkálódva. Legszívesebben megölte volna mindkét hívatlan látogatót, és utána gyorsan elrángatta volna Elenát, hogy utána a közöttük lévő kötelék által alaposan leszidja őt és megpróbálja féken tartani, az egyre erősebb tombolást.
• Ez csak rajtatok múlik – jegyezte meg Methos vidáman. Épp elég idője ismert vámpírokat ahhoz, hogy tisztában legyen azzal a nagyon is fontos dologgal mely szerint eléggé hirtelen természetűek és képesek bármilyen ok nélkül letépni bárki fejét. És az sem számára, se pedig a lánya számra nem lenne túl rózsás végkimenetel. Ezért aztán úgy tett, mint, aki várja az ötleteket a megoldásra vonatkozóan. Ennek a trükknek ugyanis sokan bedőltek már, főleg olyanok, akik alaposan alábecsülték őt.
• Remek, egy móka mester – dünnyögte Damon szarkasztikusan.
• Megöllek mindkettőtöket és nem lesz gond – mondta a Gilbert lány tényközlően.
• Egy érzelmek nélküli vámpír mindig túlságosan sok gondot okoz – sóhajtotta Methos gondterhelten. Látta a lányon, hogy kikapcsolta az érzéseit és ezzel a veszélyességi fokozata még magasabb kategóriába került. Ami a halhatatlan nézete szerint már így is éppen eléggé meghaladta a még tűrhető mértéket.
• Vadászok vagytok? – szűrte a fogai között az idősebb Salvatore, ugyanis most ez a nagyon is valószínű eshetőség ötlet az eszébe, főleg mivel éppen egy pengét szorítottak a nyakához – túlságosan is közel -, és mert Mystic Fallsban voltak, ami mindig is a természetfeletti lények erős vonzáskörzetébe tartozott. Közben a szemével üzente Elenának, hogy ne merészeljen semmit sem tenni, leginkább olyat ne, amivel ronthat a helyzetükön. Ez a lehetőség azért is jutott eszébe, mert mostanában egyre több ilyen személy látogatatta meg kedves kis városkájukat cseppet sem barátságos szándékkal.
• Nem – válaszolta Violet felháborodottan. Ez a kijelentés eléggé sértő volt számára.
• Akkor honnan tudtok a vámpírokról, hogyha állításotok szerint nagyon nem vagytok vadászok? – kérdezte Damon morcosan. Azt a lehetőséget egyből elvetette, hogy vámpírok legyenek, mint ő és Elena. Vérfarkasoknak sem igen nézte őket. Hibrideknek meg túlságosan is szabadelvűnek látszottak. Tehát maradt a vadász, mint egyetlen megmaradt lehetőség.
• Épp elég ideje éltek ahhoz, hogy tisztában legyek vele – válaszolta Methos cinikusan.
• Rendben, titokzatos idegenek, mégis mióta éltek, hogy ilyen bölcsek, avagy ostobák vagytok? - mérgelődött egyre jobban az idősebb Salvatore.
• Sokkal több ideje, mint ahogy azt te elbírod képzelni Damon – jegyezte meg a felbukkanó Klaus derűsen.
• Klaus? Sejthettem volna, hogy neked is közöd van hozzájuk – húzta el a száját Damon kifejezve bosszússágát.
• Remek meglátás zsenikém, de mi csak egyszerű vendégségbe jöttünk – reagált le Violet ingerülten.
• Hiszi a piszi – mondta az idősebb Salvatore gunyorosan.
• Damon, vidd innen Elenát és ne lássalak titeket egy ideig, mert épp elég bajt okoztatok nekem mostanában – tanácsolta az ősi, mert most igazán nem volt kedve ahhoz, hogy még velük is foglalkoznia kelljen.
• Nem te vagy a főnök – közölte a vámpír.
• Azok után, amit tettetek ellenem hálásak lehettek, hogy még éltek, ezért aztán nagyon nem ajánlom, hogy még tovább próbáld feszíteni azt a bizonyos húrt, mert elég ideje ismersz már ahhoz, hogy tudja, bármikor elszakadhat – jelentette ki Klaus. Damon végül úgy döntött, hogy valóban jobb lesz elmenniük innen Elenával. Violet és Methos teljesen egyszerre elengedte a két vámpírt, akik aztán bele is vesztek a továbbra is zuhogó esőbe.

• Látod erről beszéltem neked, vannak olyanok, akik egyszerűen értetlenek és a készségességük idegesítő módon megkérdőjelezhető – fordult Methos felé Klaus dühösen.
• Fiatalok, majd kinövik – válaszolta a másik és a hangjából mégis ennek pont az ellenkezője érződött ki.
• Vagy inkább nem – erősítette meg a kimondatlan véleményt az ős, leginkább azért, mert ő is osztotta azt.
• Mi lenne, ha olyan helyen folytatnátok ezt a csevegést ahol meleg van és száraz ruhákat vehetek magamra? – kérdezte Violet, mivel egyre jobban zavarta az a tény, hogy bizony teljesen elázott.
• A lányod? – kérdezte Klaus.
• A lányom – válaszolta Methos elmosolyodva.
• Klaus – mutatkozott be az ős, megcsókolta a lány kezét és közben észrevétlenül végigfutatta rajta a tekintetét.
• Igen, tudom. Én meg Violet vagyok és most, hogy túlestünk a bemutatkozáson most már igazán mehetnénk tovább – tanácsolta Violet sürgetően.
• Igen, ez szerintem is jó ötlet – szögezte le az öreg halhatatlan és a vámpírok megjelenése miatti idegessége kezdett csökkeni, nyilván ennek az volt az oka, hogy a távolság nőt közöttük. Egyébiránt gyermekével egy véleményen volt ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyrészt, mert természetesen őt sem hagyták hidegen a vizes ruhák, amik teljesen rátapadtak. Másrészt ezzel együtt szerette volna őszintén tudni, hogy mi is az, amiért régi barátja felkereste őt.
• Úgy hallottam egy villában laksz, remélem sok fürdőszoba van benne… - hagyta függőben a mondatot Violet. Jelezve, hogy bizony ő igénybe fog venni egyet, ha kap rá engedélyt, ha nem.
• Így van és van benne egy pár – értett egyet az állítás tartalmával az ős.
• Akkor nyilván tudsz egyet a rendelkezésemre bocsátani, ahol át tudok öltözni? – érdeklődte Violet, bár inkább csak a megváltoztathatatlan tény kijelentésének tűnt.
• Ahogy szeretnéd – húzta fel a szemöldökét Klaus és nem igazán volt kifogása ez ellen.
• Még jó, hogy szeretném, mégis milyen kérdés ez, abban a tekintetben, hogy előtte meghívtál ide minket? – vágta rá a lány csípősen.
• Csak Benjamint-t, akarom mondani Adam-et hívtam – módosította barátja nevét, mert kissé még új volt neki a megszólítás.
• Zavar a jelenlétem – vonta le Violet, bár nem igazán érdekelte, mivel így is-úgy is maradni szándékozott addig, ami apja is. Továbbra is kirándulásként fogva fel az egész helyzetet és nem másként.
• Több szem többet lát – rántotta meg a vállát Klaus érvelésként, mivel nem zavarta a lány jelenléte csak szokatlannak találta, hogy annak gyermeke van.
• Én is így vélem, szóval, akár mehetnénk is, főleg, mivel, ha nem lennék halhatatlan már jobb esetben is rég tüdőgyulladást kaptam volna ettől az időtől, de így csak elegem van belőle – jegyezte meg Violet és beült a kocsiba.
• Látom a természetét tőled örökölte – jelentette ki az ős Methos felé fordulva.
• Azért nem teljes mértékben – válaszolta a halhatatlan némileg zavartan.
• Nem te csak passzív vagy, ő meg agresszív is, de gondolom neked is voltak pillanataid csak mára megváltoztál – közölte az ezzel kapcsolatos véleményét Klaus. Methos inkább nem mondott erre semmit, főleg mivel teljesen igaz volt csak ez a téma mindig kínosan érintette őt a múltban elkövetett cselekményei miatt, így inkább válasz helyett ő is beszállt a kocsiba. - Azt hiszem, érdekesek lesznek az elkövetkezendő események – dünnyögte az ős.
• Még ma beszállsz, vagy futsz a kocsi után? – érdeklődte Violet felsorolva szerinte az ebben az esetben a két legkorrektebb lehetőséget és célzás teljes elérése érdekében beindította a kocsit. Attól, hogy nem lehetett beteg, fázni még ugyan úgy fázott és nem volt jó valami kellemes érzés, az, hogy a nedves és ennek következtében nehéz ruhák teljesen rátapadtak.
• Túlságosan is apja lánya… - dünnyögte Klaus fejcsóválva, úgy vélte érdekes lenne megismernie mennyire is van ez így és tényleg hogyan is lehetséges ez az egész.

A Salvatore panzióban két fél beszélgetett. Vagyis az egyik folyamatosan javaslatokat tett, amik véleménye szerint halaszthatatlanok és eléggé sürgősek volt meghatározó jellegük miatt. A másik hallgatta és fejcsóválva jelezte, hogy nem igazán ért egyet a hallottakkal. Ők nem voltak mások, mint Caroline Forbes és Stefan Salvatore. Előbbit a fiatalabb Salvatore értesítette arról, hogy a Gilbert lány már megint eltűnt és nyilván újabb hullával fog felbukkanni vagy hagyni maga után. Mivel Elena arra sem vette a fáradságot, hogy feltakarítson maga után, leginkább azért, mert nem érdekelte semmi. Utóbbi kissé kimerülten és fáradtan próbált Caroline mondandójára koncentrálni. Ami most igazán nehezére esett, főleg mivel kivételesen bátyja álláspontjával értett egyet és nem a szőke hajú vámpírlányéval.

Caroline úgy vélte rettenetes hiba volt Damon és Stefan részéről az, hogy ezt tették barátnőjével és éppen ezzel kapcsolatos álláspontját fejtette ki a fiatalabb Salvatore-nak. Arról próbálta meggyőzni a vámpírt, nagyon is határozottan, hogy kapcsolják vissza barátnője érzéseit. Nem is gondolva arra, hogy milyen önző és kegyetlen kérés is ez a részéről. Ő nem élte még azt a fájdalmat, amit barátnőjének az utóbbi időben egyre többször kellet.

Szerelme, Tyler Lockwood menekülése egyszerűen olyan mély sebet hagyott benne, hogy minden áron azt akarta elérni, hogy a dolgok olyanok legyenek, mint régen. A többiek fájdalmára, pedig ennek következtében egyáltalán nem tudott figyelni rendesen. Holott végső soron ő parancsolta meg szerelmének, hogy hagyja el Mystic Fallot, mert Klaus kíméletlenül le akarta vadászni és utána minden bizonnyal meg akarta volna ölni. Caroline mindennél jobban vágyott arra, hogy a Lockwood fiú ismét mellette legyen, azonban ez nem volt lehetséges és kezdte úgy gondolni az lesz a legjobb megoldás, ha ő megy utána vagy, ami még jobb lett volna valamilyen módon sikerülne visszahoznia a szerelmét. Még nem döntött el, hogy pontosan hogyan és melyiket fogja kivitelezni. Addig is szerette volna barátai között helyre állítani a helyzetet, leginkább Elena mostani állapotát. Mert azt akarta, hogy a hasonmás érezzen és akkor utána a Salvatore testvérek végre nem rá összpontosítanának, hanem a vámpírlány véleménye szerint fontosabb dolgokra. Tehát segítenének neki megoldani azt, hogy Tyler és ő újra együtt legyenek. Persze tisztában volt vele, hogy nem lesz egyszerű. És nem csak azért, mert Damon-t egyáltalán nem érdekelte az, hogy Tyler él e vagy hal, vagyis nyilván utóbbinak Klausszal együtt sokkal jobban örült volna. Hanem a legszörnyűbb az volt, hogy Stefan sem igazán érdekelte ez a kérdés. Legalábbis nem olyan mértékben, amit Caroline értékelni tudott volna.

Stefan nem értett egyet a szőke hajú vámpírlánnyal. Legalábbis nem teljes mértékben. Amikor Damon meghozta ezt a döntést és a köteléknek hála megkérte erre a hasonmást, akkor nagyon is jó ötletnek tartotta. Mert ez legalább egy kis ideig segít nekik, addig mindenképpen, amíg a Gilbert lány túlteszi magát a történteken. Viszont a sok holtest után, amit a lány hagyott maga mögött, már ő is kezdet egy kicsikét kételkedni. Tudva, hogy milyen érzés az, amikor az érzelemmentes állapotot felváltja, majd a sok érzés. Amik között a bűntudat és a szégyen nagyon is jelentős szerepet fog betölteni. Ez, pedig egy olyan személyt, mint Elena könnyen össze tud majd roppantani olyannyira, hogy utána soha se legyen az, aki egykor volt.

A fiatalabb Salvatore természetesen tisztában volt a szőke hajú vámpírlány mögöttes indokával. Ami egyértelműen Tyler-re vonatkozott. Stefan azonban nem érezte annyira fontosnak a Lockwood fiút, mint Caroline. Barátjának sem igazán tartotta, leginkább azért, mert tisztában volt azzal a ténnyel, hogy az milyen nagy ostobaságot követett el azzal, hogy a gyógyír-el fenyegette meg az ősi hibridet. Stefan csak azt akarta, hogy Elena újra emberré váljon, és ha lehet, akkor vele együtt maradjon. Amikor kiderült, hogy csak egy adagnyi gyógyír van, akkor előbbit kívánta egyre erősebben és saját magára nem is gondolt. Most azonban, hogy végső soron egyikre sem került sor nem tudta mit is gondoljon. Mindössze csak azt, hogy egykori szerelme – akit bátyával Elenához hasonlóan közösen szerettek -, Katherine ismét ott tett nekik keresztbe, ahol az a legjobban fájt.

Damon és Elena ez idő alatt már a Salvatore panzióba értek. A hasonmás, pedig egyenesen az emelet felé vette az irányt, ügyet sem vetve a nappaliban ülőkre. Akik érkezésükre azonnal elhallgattak.

• Damon, hála az égnek, hogy megtaláltad – sóhajtotta Stefan megkönnyebbülten.
• Tudod öcsi én veled ellentétben sok mindent jól csinálok és, ha valamit hát ezt melletted sikerült már tökéletesre fejlesztenem – közölte Damon gúnyosan és a vizes kabátját a fogasra dobta, hogy utána szokása szerint a whisky készlet felé vegye az irányt.
• Damon tudod nem értem, hogy vagy képes még ebben a helyzetben is ilyen nagyképű maradni – jelentette ki Caroline ingerülten.
• Caroline inkább menj és te is tűnj el, mint ahogy Tyler barátod tette. Nekem az csak jó lenne – ajánlotta az idősebb Salvatore nagylelkűen. Igazán nem volt hangulata ahhoz, hogy egy Caroline Forbes-féle siránkozást is végig kelljen hallgatnia. Ami nyilván ismét csak Tyler távozása és Elena érzelmeinek visszahozása köré összpontosulna. Előbbi egyáltalán nem érdekelte Damon-t, sőt mindig is csodálkozott azon, hogy a hibrid hogyan is húzhatta idáig. Utóbbit meg minden hátrányos következménye ellenére úgy vélte, hogy egy ideig még használni fog.
• Fogd be, Tyler menekülése is a te hibád – csattant fel a szőke hajú vámpírlány panaszosan.
• Az én hibám?! Hát én mondtam annak a szerencsétlen pincsinek, akinek sikerült felszabadítania magát a Klaushoz fűződő köteléke alól, hogy idióta módon vágjon mindenféle hülyeséget a legrettegettebb ősi hibrid fejéhez?! – replikázta Damon dühösen.
• Klaus megölte az anyukáját! – védte szerelmét Caroline hevesen.
• Stefan meg az apánkat, de látod, könnyen túltette magát rajta. Ahogy én is. Tyler-nek is ezt kellet volna tenni, mivel az anyja végső soron miatta halt meg és Klaus közreműködés már csak hab volt a tortán – jelentette ki az idősebb Salvatore szárazon.
• Téged nem is érdekel az, hogy Carol meghalt? – kiáltott a szőke hajú vámpírlány, de nem is igazán tudta, hogy mit gondolt. Elvégre Damon mindig is egy kegyetlen gyilkos volt és az is marad.
• Érdekel, és Klausnak már meg is mondtam a véleményem ezzel kapcsolatban, viszont én nem voltam olyan ostoba, hogy megfenyegessem őt – válaszolta az idősebb Salvatore. Tényleg nem örült annak, hogy a polgármester asszony meghalt, de túltette magát rajta, mivel ez miatt nem fog megállni a világ.
• Nyugodjatok meg – szólt közben Stefan csitítóan.
• Stefan, ne kezd a békéltető dumát elölről, mert már nagyon unom – jegyezte meg Damon sötéten. – Te meg jobb teszed, ha elmész, mivel segíteni nem akarsz nekünk, hanem csak hátráltatsz minket – fordult Caroline felé egyre fokozódó dühvel.
• Pukkadj meg! – szűrte a fogai között a szőke hajú vámpírlány és sértetten elhagyta a Salvatore panziót. Valahogy már nem érdekelte semmi sem. Csak azt akarta, hogy visszakapja a szerelmét és ezért mindenre hajlandó volt. Bárki is kelljen feláldoznia érte.
• Szellemes visszavágás volt, azonban a megfelelő hatás elérése érdekében még dolgoznod kell rajta egy kicsikét – kiáltott a mérgesen elcsörtető lány után az idősebb Salvatore gúnyosan, mivel az utolsó szó, mint mindig most is az övé kellett, hogy legyen.

• Nem is értem miért nem ment a pincsikutyájával – fintorodott el Damon, mivel ő sokkal jobban örült volna annak, ha így történt volna. Bár tudta, hogy akkor Liz-t – Caroline anyját és az ő legjobb barátját – meg kellet volna vigasztalnia, de inkább az, minthogy még egyszer meg kelljen hallgatnia, ahogy Caroline parancsolgatni próbál neki. Mert annak határozottan nem lesz jó vége és egyértelműen nem ő fogja a rövidebbet húzni ezzel kapcsolatban.
• Jobban lesz, csak kell neki egy kis idő, mert túl sok minden érte mostanában – válaszolta Stefan óvatosan.
• Talán, ha rájönne arra, hogy nem körülte forog a világ, akkor jobb lenne nekünk, mert kevesebbet látnánk őt – mondta bátyja ingerülten.
• Szerintem most egy ideig neked köszönhetően nem fog átjönni hozzánk – mondta a fiatalabb Salvatore. Egyrészt némileg rosszul érintette őt ez, mert legjobb barátnője, Lexi elvesztése óta a lány lett az egyik legjobb barátja. Másrészt viszont fellélegzett, mert a folyamatos Tyler iránti panasz kezdte egyre jobban az őrületbe kergetni.
• Helyes, ez akkor a mai nap első jó híre – kortyolt végre bele a poharába Damon és a kandallónak támaszkodott. - Egyébként meg csak nem megkönnyebbülést hallok ki a hangodból öcskös? – tette hozzá és bár szurkálósának szánta a mondandóját teljesen komolyan érdekelte.
• Caroline mostanában túlságosan is Tyler központú lett és minden ezzel kapcsolatos problémáért mást hibáztat – válaszolt a kérdezett csöndesen, tudva, hogy bátyja ezzel kapcsolatban milyen következtetésre fog jutni, ami számára egyértelműen nem lett volna valami boldog.
• Úgy érted engem? – húzta fel a szemöldökét a vámpír, majdhogynem sértetten. Igazán nem értette, hogy a lány hogyan is hibáztathatja őt azért, mert Tyler egy idióta.
• Meg mindenki mást – bővítette ki a kört Stefan, remélve, hogy testvére ezt nem vette Caroline részéről fenyegetőnek.
• Tudtam, hogy már az elején meg kellet volna ölnöm – ciccegte Damon jelezve, hogy nem örül annak, hogy akkor lebeszélték őt ezen elképzeléséről, mert, akkor most nem kéne ezzel törődnie.
• Damon! – mondta a fiatalabb Salvatore felháborodottan és fájdalmasan.
• Ne Damonöz itt! Figyeld meg, hogy az lesz a vége, hogy keresztbe fog nekünk tenni a Tyler megmentési akciója keretében aztán már késő lesz visszasírnod a tanácsaimat, mert talán pont veled fogja kezdeni – jósolta az érintett ingerülten.
• Caroline labilis lett, de ez nem jelenti azt, hogy ennek következtében bántana minket – vetette ellen öccse, saját magát meghazudtolva.
• Az előbb te magad mondat, hogy minket hibáztat! Ami egyenesen arányos azzal, hogy meg akar majd ölni minket előbb vagy utóbb – mutatott rá Damon arra, hogy Stefan legyen szíves eldönteni, hogy akkor most mi is az ezzel kapcsolatos véleménye és ne billegjen ide-oda, mint egy rossz hinta.
• Nem hiszem, hogy erre sor fog kerülni – jegyezte meg öccse bízva abban, hogy erre nem fog sor kerülni.
• Ajánlom is, mert akkor megölöm őt – jelentette ki az idősebb Salvatore és lehetet látni, hogy ebből nem fog engedni. Valamint, hogy Caroline első rossz mozdulatára kíméletlenül cselekedni fog.
• Elena nem bírná ki, ha még valakit elveszítene – suttogta a fiatalabb Salvatore, hátha bátyja ennek következtében nem fogja megvalósítani ezzel kapcsolatos terveit.
• Elenát most nem igazán érdekli semmit, ha nem tűnt volna fel neked – vágta rá Damon komoran.
• Feltűnt, ahogy az a sok hulla is, amit mostanában el kellet tüntetnünk…
• Ezt pont te mondod? – kérdezte az idősebb Salvatore hitetlenkedve és meglehetősen élesen. Ugyanis öccse néha nagyon kegyesen elfelejtette saját, nagyon is vérengző tombolásait, amik időről-időre megjelentek, ha elkapta az ember vér iránti vágy. Ezért volt az, hogy állatvért ivott, mert, attól nem változott vérengző fenevaddá. A gond csak az volt, hogy a mókus-diéta alatt meg maga alá temette az önsajnálat és a megbánás.
• Damon ez nem folytatódhat így tovább – jegyezte meg Stefan, tudva, hogy tényleg tenniük kell valamit.
• Azt hiszed, hogy én nem tudom?! Hát felvilágosítalak róla, hogy nagyon is tisztában vagyok vele. Az ég megáldjon, te, aztán tudod, hogy kell elrontani valaki amúgy is pocsék hangulatát! – mondta Damon idegesen.

• Elena megint megölte valakit? – kérdezte végül Stefan csöndesen.
• Próbálkozott – húzta el a száját Damon jelezve, hogy valami számára nagyon nem tetsző dolog történt.
• És? – érdeklődte öccse.
• Mit és Stefan? – válaszolt kérdéssel a kérdésre az idősebb Salvatore gúnyosan.
• Mi történt? – kérdezte Stefan felkészülve akár a legrosszabbra is, de bízott abban, hogy bármi is történt testvére és ő meg fogják tudni oldani.
• Az, hogy rossz áldozatot, vagyis áldozatokat fogott ki magának – jelentette ki Damon tényközlően.
• Vadászok? – érdeklődte a fiatalabb Salvatore aggódva. Emlékezve arra, hogy a legutolsó rájuk támadó vadász, majdnem megölte a testvérét.
• Állításuk szerint nem, de én nem hiszek nekik, mert akkor miért mászkálnának karddal? Egyáltalán ki mászkál már manapság karddal?! – bosszankodott Damon, mert nem értette miért is tenne valaki ilyet csak úgy. Puszta véletlenségből meg senki sem másznál ilyen éles fegyverekkel, és ha netalán tán mégis akad ilyen elvetemült személy, akkor sem magyarázat arra, hogy honnan tudnak a vámpírokról és Klausszal milyen kapcsolatban vannak.
• Karddal? – hökkent meg öccse. A vadászos elképzelés sem töltötte el megnyugtató érzéssel, de ez még rosszabbá tette a helyzetet, mert sejtette, hogy a két idegen nem véletlenül visel magánál ilyen fegyvert.
• Igen, egy nő és egy férfi. Barna haj barna szemek, hasonló stílus, talán egy testvér pár… nem tudom, de kiráz tőlük a hideg – jegyezte meg az idősebb Salvatore ingerülten őszintén. Nem tudta miért van ez így és ezen érzést csak tovább fokozta az, hogy kihez is jöttek az ismeretlen vendégek.
• Téged? Miért? – lepődött meg egyre jobban Stefan. Már az is igazán mérföldkőnek számította, hogy Damon így érez valakivel szemben. Persze ettől még elfordult, az viszont már kevésbe fordult elő, hogy ezen érzést be is vallotta.
• Amikor a nő Elena nyakához szorította a kardot, a férfi meg az enyémhez valamilyen oknál fogva éreztem, hogy nem a vicces fajtából valók – mondta bátyja szárazon.
• Megöltétek őket – mondta Stefan. Testvére azonban nem válaszolt. – Ugye Damon? – kérdezte remélve az igenlő választ.
• Nem, nem öltem meg őket, sem én, sem Elena – felelte Damon idegesen.
• Nem értem… te azt akarod mondani, hogy két esetleges vadász jött ide és te elengedted őket? Nem lehet, hogy ők is az ötök testvériségnek a tagjai? – vetett fel a fiatalabb Salvatore tétován.
• Nem hiszem, bár a fickónak volt egy tetoválás a csuklóján, amivel kapcsolatban biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol – töprengett el pillanat erejéig az idősebb Salvatore.
• Hol? – érdeklődte Stefan.
• Ha tudom, mondtam volna – mondta Damon szemrehányóan. - De hidd el, hogy ki fogom deríteni. És tudod mi az egészben a legjobb? Az, hogy látogatóba jöttek… szerinted kihez? – tette fel a kérdést hangsúlyosan.
• Klaushoz – értette meg öccse a célzást.
• Bingo – mondta az idősebb Salvatore. Mindketten tudták, hogy ez rájuk nézve, akár veszélyes is lehet és, most ez hiányzott számukra a legkevésbé.

II. fejezet

Baráti segítség

„Barátom! Te sohasem vársz el tőlem túl sokat. Boldog vagy, ha sikert érek el, de kudarcaim sem változtatnak meg. Megadsz nekem minden segítséget, ami csak tőled telik - de még ennél is fontosabb, hogy itt vagy nekem.” Wendy Jean Smith

Methos nyurga húszas évei végén járó, barna – olykor zölden villanó – szemű, és barna hajú férfi volt. Öltözete is olyan hatást keltett, mintha még maga is egyetemista lenne. Tekintettel arra, hogy leginkább kinyúlt pulóvereket és koptatott farmernadrágot hordott. Persze kora nagyon is eltért attól, ami a látszatot mutatta, amit legtöbb esetben cinikus viselkedése is csak tovább tetőzött. A diákok szerették az egyetemen, mert érthetően, az ő nyelvükön adta elő a mondandóját, nem bonyolítva túl azok tartalmát és jelentését. Leginkább a régi korokkal kapcsolatos emlékeire támaszkodott, ami által sok színes pillanathoz jutotta a hallgatóságát és könyvekben szereplő anyagot csak - mintegy emlékeztetésképpen - említette itt-ott.

Éppen Kleopátráról mesélt és szokása szerint körbehordozta a tekintetét a hallgatáságon, amikor is pillantása találkozott egy ismerős zöld szempárral. Az illető egy szőkésbarna göndör hajú férfi volt. Név szerint Niklaus Mikaelsson. Az ősi hibrid, aki félig vámpír, félig pedig vérfarkas volt és akitől az egész természetfeletti világ retteget. Teljesen jogosan. Methos barátságosan biccentet régi ismerőse felé aztán úgy ítélte meg, hogy a mai órára pont elegendő volt ennyi, így lediktálta az eszét, aminek a határideje három hét múlva lesz esedékes, majd szabadjára engedte a hallgatókat. Akik közül páran még intéztek tanárukhoz egy-két érdeklődő kérdést, de amikor az szokása szerint derűsen és röviden válaszolt rájuk gyorsan kiterelte őket. Így ketten maradtak a teremben. Ő és Klaus.

• Színes előadás volt és a hallgatóid nem is tudják milyen valósághűek azok, amiket elmondasz nekik – köszöntötte a halhatatlant Klaus.
• Addig jó nekik még nem tudják – felelte Methos szokása szerint cinikus felhanggal. Nem, mint, te pontosan tudnád, hogy ki is vagyok valójában, gondolta a halhatatlan. Mivel annak ellenére, hogy véleménye szerint barátok voltak a hibriddel jobb szerette nem megosztani senkivel azt, hogy pontosan kicsoda is ő. Elvégre nem véletlenül tudott megélni ilyen szép kort. Ugyanis lassan ötezer éve taposta az anyaföldet. Így aztán ő birtokolta a világ legöregebb halhatatlana címet. A hibrid elnevette magát és megölelte a férfit.
• Rég találkoztunk – vigyorodott el az ősi.
• New Orleans-ban az 1800-as évek elején… vagy talán az 1960-as években? Utóbbi kissé homályos – válaszolta a halhatatlan viszonozva a gesztust.
• Azt hiszem ezzel nem csak te vagy így. Valamint úgy látom a Benjamin Adams név már nem kedves a számodra és már nem orvosként keresed a kenyered, hanem egyetemi tanárként – húzta fel a szemöldökét némileg érdeklődve, mivel legutóbbi találkozásukkor így hívták a férfit és a foglalkozása is más volt, mint, ahogy az említette is.
• Fő a változatosság – válaszolta Methos derűsen. – Mit szólnál, ha innánk valahol? Tudok egy remek bárt – vetette fel a halhatatlan. Persze természetesen tisztában volt azzal, hogy a hibrid nem véletlenül kereste őt fel. Legalábbis a baráti látogatás valószínűsége igazán csekély, szinte teljesen elenyésző volt.
• Rendben. Lehet róla szó. De mit szólnál ahhoz, ha mondjuk Mystic Fallsban találkoznánk holnap? És akkor ott is maradhatnál segíteni nekem egy ideig – válaszolta Klaus komolyan.
• Mystic Falls? Tudod, hogy nem szeretem az olyan helyeket, ami annyira veszélyes lehet és az a város nagyon is kiemelkedő ebből a szempontból. Főleg, ha a környék halálozási statisztikáját nézzük – közölte Methos pislogva. Tényleg nem volt oda az olyan helyekért, ahol a feje könnyen leválhatott a nyakáról, mivel már igazán hozzánőtt és semmiképpen sem szeretett volna megválni tőle. Ugyanis minden mást túl élt volna, de, ha valaki megszabadítja a fejétől, akkor ötezer év ide, ötezer év oda ő is ugyan úgy meghal, mint mindenki más.
• A régi idők emlékére – jegyezte meg az ősi erősen győzködve barátját ennek a lépésnek a szükségességéről.
• Fontos dologról van szó? – kérdezte Methos az asztalának dőlve, bár lehetett rajta látni a tétovázást.
• Számomra létkérdés – közölte az ősi komoran célozva az őt fenyegető veszélyre. - És mivel az ismeretségi körömben te vagy az egyetlen olyan személy, aki akár évezredekkel idősebb nálam, így a tapasztalatodra lenne szükségem – tette hozzá továbbra is rábeszélően és mintegy érdeklődve elejtette azt a kimondatlan kérdést, ami mindig is érdekelte barátjával kapcsolatban. Vagyis a kora. Tudta, hogy Benjamin, vagy ahogy most nevezi magát Adam több mint háromezer éves, de Klaust azért érdekelte volna a pontos kora. Viszont annyira nem számított neki a dolog.
• Értem – mormolta a halhatatlan. - A tőlem telhető tapasztalttal segítek neked. Persze figyelmeztetlek, hogy az nem valami sok és nem olyan kiterjed, mint elvárandó lenne – egyezet bele Methos eléggé vonakodva. Erre legfőbb oka az volt, hogy Violet és ő így legalább kikapcsolódnak egy kicsit. Valamint biztos volt abban, hogy Klausnak mennyire sok idejébe is telhetett az, hogy rászánjam magát a segítségkérésre. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész MacLeod miatt van. Túl sok időt töltöttem a közelében és engem is megfertőzött a jószívű és tisztességes „Segíts, fele barátaidnak” maszlaggal, gondolta az öreg halhatatlan némileg keserűen.

• Örülök, hogy elfogadod – vigyorodott el Klaus és bár nem volt leolvasható Methos mégis tudta, hogy megkönnyebbült. Ami őt ezzel egyenesen arányosan nyugtalansággal töltötte el. Igazán nem tudta mi az, ami ennyire zavarja az ősi, úgymond lelki nyugalmát, de sejtette, hogy az nem lehet valaki kellemes és veszélytől mentes vállalkozás. És ő - a maga meg véleménye szerint - soha sem szerette a veszélyt. Életfilozófiájának a következőt vallotta: „Élj, erősödj, és harcolj egy másik napon” Szóval tényleg nem kereste a bajt, ami Duncan MacLeod-dal kötött barátsága óta valahogy folyton-folyvást megtalálta. Viszont tényleg megértette azt, hogy Klaus nem véletlenül fordult hozzá. Így aztán úgy ítélete meg, hogy barátja annyit igazán megérdemel a már említett régi idők emlékére, miszerint meghallgatja őt. Akkor is, ha erre a beszélgetésre a veszélyektől cseppet sem mentes Mystic Fallsban fog sor kerülni.
• Elhiheted, hogy azért a magam módján fogom intézni a dolgokat – felelte Methos óvatosan célozva rá, hogy ő még csak a beszélgetésre gondolt és nem másra. Ugyanis nem szerette volna kockára tennie a saját és még inkább a lánya fejét.
• Tudom, és én nem is várok el tőled ennél többet… Holnap várlak a Mystic Fallsban lévő villámban, ha nem találod az oda vezető utat, akkor hívj fel – jegyezte meg Klaus és megadta a telefonszámát.
• Talán a lakosok nem segítőkészek felétek? Pedig azt hittem a déli vendégszeretett arrafelé azért még eléggé meghatározó – mondta Methos és közben összepakolta a cuccait, mivel a mai napra ez volt az utolsó előadása.
• Attól függ, hogy kit fogsz ki – húzta el a száját az ősi. Nem igazán hitte, hogy például Damon Salvatore szíves örömes bárkit útbaigazítana, főleg, ha az a személy őt keresi.
• Hidd el, ha Violet megkérdez valakit, akkor az válaszolni fog vagy így, vagy úgy – közölte az öreg halhatatlan vidáman. Ugyanis ha szükséges volt, akkor lány tudott kíméletlen és adott esetben bájos is lenni.
• Violet? – kérdezte Klaus érdeklődve.
• A lányom – válaszolta Methos röviden, de tisztában volt azzal, hogy az ősinek nem lesz ennyi elég ezzel kapcsolatban. Igaza volt, de ötezer év után már nem igazán érte őt sok meglepetés. Bár Violet pont egy ilyen váratlan és abszurd meglepetés volt, de az emberek viselkedését mindig is jól kikövetkeztette.
• A lányod?! Nem hittem volna, hogy azaz örökbefogadó típus vagy – csóválta meg a fejét a szentimentális elképzelésre Klaus. Mivel a férfival kapcsolatban ez egyáltalán nem volt összeegyeztethető téma.
• Violet, a vérszerinti a lányom – jelentette ki a halhatatlan őszintén tudva, hogy ez tényleg példaértékű az ő gyermekáldástól mentes világukban.
• Úgy tudtam, hogy nektek halhatatlanoknak sem lehet saját gyereketek – ráncolta össze a homlokát az ős meglehetősen értetlenül.
• Nos ez így is van, de nekem lehet és van is – vágta rá Methos derűsen jelezve, hogy nem igazán szeretné tovább forszírozni ezt a témát.
• Most gratulálnom kéne? Mennyire ideje vagy valakinek a büszke édesapja? – kíváncsiskodott Klaus egy időre ejtve a hogyan kérdést. Elvégre ezt bőven lesz még idege megtudni.
• Már egy ideje – mormolta Methos elmosolyodva. Amikor Violet először meghalt, akkor erősen félt, hogy lánya vele ellentétben nem lesz halhatatlan, de szerencsére minden rendben volt. Már persze, ha leszámítjuk lánya első halálának a körülményeit.
• Ő is halhatatlan – jelentette ki az ős. Mivel az elhangzottak alapján ezzel kapcsolatban egy csepp kétség sem merült fel benne.
• Az – erősítette meg Klaus ezzel kapcsolatos véleményét Methos.
• Rendben, akkor holnap várlak téged és a… lányodat a villámban – jegyezte még meg búcsúzóul az ősi. Aztán távozott. Még több kérdéssel, mint ahogy ide jött.
• Ott leszünk – szólt még után Methos. A cuccait felkapva ő is kifelé vette az irányt, hogy minél előbb közölni tudja a híreket Violet-el.

Elijah udvariasan előreengedte a lányt és egy asztalhoz lépve még a széket is kihúzta előtte. Violet kissé megcsóválta a fejét jelezve, hogy ezt ő feleslegesnek tartja, de mivel ismert hasonló stílusú személyeket szó nélkül hagyta. Joe fél szemmel őket figyelte, aztán Duncan felé fordult.

• Honnan ismered a fickót? – kérdezte a tulajdonos egyik legjobb barátjától.
• Én nem ismerem, de az egyik régi ügyfelem, jobban mondva üzlettársam ajánlott neki és felkeresett a fordítás kapcsán – válaszolta Duncan.
• És, hogy-hogy nem te nézted meg? – érdeklődte Joe, aki azért el tudta képzelni, hogy barátja puszta kedvességből tette azt, amit és valójában ő maga is meg tudta volna oldani.
• Nem tudtam elolvasni – vallotta be a hegylakó némileg szégyenkezve és bánatosan az e miatti tény miatt.
• Előfordul Mac – vigyorodott el barátja. Aztán vigasztalás gyanánt egy üvegsört helyezett a hegylakó elé.
• Tudom, először felmerült bennem az, hogy Violet talán nem jó választás – célzott MacLeod a lány apjára. – De aztán amilyen gyorsan jött az elképzelés úgy el is vetettem – tette hozzá őszintén. Ugyanis sejtette, hogy az e pillanatban távol lévő barátja lelkesen belevetette volna magát a dologba, de igazán nem tudta elképzelni, amint Elijah-val tárgyal. És annak ellenére, hogy Violet olyan volt, mint az apja Duncan a lányt mégis jobb szívvel bízta meg ilyesmivel. Akkor is, ha az kissé szétszórt és rendetlen volt. Ugyanis tisztában volt azzal, miszerint Violet-nek mennyire fontosak az ilyen iratok. Valamint milyen vidám lesz attól, hogy kibogarászhatja a régi írást.
• Egyébként is unatkozott – közölte Joe. Tudva, hogy a lány nyilván - vagyis ha megfelel majd az igényeinek - akkor nagyon is örülni fog a felkérésnek. Mert egyrészt lesz valami, amivel lekötheti magát és másodrészt az olyan dolog lesz, amit szeret is. Ami Violet esetében döntő jelentőségű volt. Ugyanis Joe sejtette, hogy a lány azért ilyen válogatós a munkalehetőségei terén, mert nem találja azt, amit tényleg szívesen végezne. Úgy, mint, ahogy én a bárjaim vezetését, gondolta a férfi büszkén és ismét letörölte a pultot, hogy az újra csillogjon. Ugyanis a lány táskájából kivett dolgok némelyike foltot hagyott. Ilyen volt egy nyilvánvalóan folyó tollnak a nyoma.
• Igen, kirúgták. Már megint. Még szerencse, hogy először felhívtam a munkahelyét arról, hogy bent van e – ráncolta a homlokát rosszallóan a hegylakó.
• Az a lényeg, hogy megtaláltad – vigyorodott el a tulajdonos. Igazán elképzelte volna MacLeod-ot, amint magabiztosan bemegy a lány - most már egykori - irodájába és ott kicsit sem kedvesen kiadják az útján. Tudta, hogy ezt az elképzelését meg kell majd osztani Methosszal, aki az ilyen dolgokon mindig jót szórakozott. A maga cinikusan derűs hangulatában.
• Sejtettem, hogy itt lesz, mivel ha kirúgták, akkor nem fog otthon búslakodni, hanem le akarja, majd vezetni a feszültségét, jobban, mint általában. Az egyetemi óratartást kizártam és mivel nálam nem volt egyedül te maradtál és az, hogy lejött egy italra ebben az ítéletidőben – simította végi most rövidre nyírt haján Duncan. Szerette, amikor hosszú volt, de úgy vélte igazán ideje lesz rajta változtatnia, így tehát már jó ideje levágatta, és nem hagyta, hogy nagyon hosszúra megnőjön.
• Már te is az idővel jössz? Azt hittem, azaz angolok szokása – jegyezte meg Joe. MacLeod megsértődött barátja ezen megjegyzése miatt. Ugyanis ő ízig-vérig skót volt és nem szerette, ha bárki is mást feltételezett róla. Még célzás szintjén sem. A tulajdonos pedig elgondolkozott rajta, hogy mostanában túl sok időt tölt Methosszal és Violet-tel, akiktől eltanulta a szurkálódás ezen formáját, mivel ő inkább az a tényközlően lényegre rámutató típus volt.

Elijah a szék karfájára helyezte a kabátját, aztán a zakója belső zsebéből elővett pár kinagyított fényképet. Először a legfelsőt adta oda a lánynak, mivel szerette volna biztosan tudni azt, hogy Violet annyira jó ebben, mint amennyire Duncan állította. Persze nem vonta kétségbe MacLeod szakvéleményét, mivel jó emberismerő lévén beszélgetésük alatt megállapította, hogy becsületes ember, aki remekül ért a régiségekhez. Mint, ahogy a próba-fordítást is remekül vette. Viszont az ős ilyesmivel kapcsolatban jobb szeretett saját maga meggyőződni a dolgokról. És bár MacLeod egy ideig habozott a végén mégis rábólintott a kérésre. Elijah maga is lefordította volna az iratokat. A gond ott kezdődött számára ezzel kapcsolatban, hogy az olyan dialektusban íródott, ami teljesen ismeretlen volt előtte. Legalábbis nem volt elég az, hogy csak egy-két szót értett meg belőle, mivel neki a teljes szövegre szüksége lett volna.

Violet pár pillanatig tanulmányozta a felé nyújtotta lapot, aztán elmosolyodott.

• Mindössze erről lenne szó? – kérdezte felnézve az őt figyelő nyugodt szempárba.
• Attól függ – válaszolta Elijah tárgyilagosan. - Le tudja fordítani nekem? – kérdezte kíváncsian és annak ellenére, hogy nem mutatta ki kételkedett. A lány fiatalnak látszott, de ha képes rá, akkor neki tökéletesen meg fog felelni.
• Egy legenda van ide leírva, amit előzetes mondjuk úgy… véleményem szerint egy aszték sámán írt. A nap és a hold átka található rajta. Mely szerint a vérfarkasok, és a vámpírok szabadon éltek még egy sámán meg nem átkozta őket. Azóta a vámpírok a nap, a vérfarkasokat, pedig a hold átka köti. A vérfarkasok átkát egy holdkőbe zárták – fordította Violet. – Ezt akarta hallani, igaz? Átmentem a próbán? – kérdezte csípősen, mert látta a férfin, hogy tisztában van a szöveg tartalmával.
• Utólagos bocsánatát kérem ezért, de szükségesnek éreztem kideríteni azt, hogy valóban annyira sikeres fordító, mint, ahogy azt Duncan említette – válaszolta Elijah tényközlően és szeme se rebbent arra, amiért a lány röpke öt perc alatt lefordította neki azt a legendát, amit még bátyja készített a természetfeletti lények úgymond átveréseként, mert ennek a kihasználásával akarta megtörni az átkát. Ami azóta már sikerült neki.
• Akkor most meggyőződött arról, hogy nem vagyok csaló. Ugye? Szerintem ne raboljuk tovább egymás idejét feleslegesen – mondta Violet.
• Természetesen. Ezekről az iratokról lenne szó – helyezte az asztalra a többi képet, amik arról a tekercsről készültek, ami számára olyan nagy fejtörést okozott.
• Le tudom fordítani, de attól tartok ez több időt vesz, majd igénybe – mormolta a lány rövid tanulmányozás után vidáman és izgatottan szemlélve a képeket.
• Igazán lekötelez vele. Pontosan mennyi időre lenne szüksége? – érdeklődte Elijah és a csekkfüzetét, valamint egy tollat elővéve kitöltötte a szükséges rovatokat, mivel úgy vélte, hogy bizonyos összeget most ad oda a lánynak és a többit meg később. Elvégre egy kis ösztönzés sose árt, főleg, mert ilyen fontos dologról van szó.
• Egy hét, de lehet, hogy több vagy akár kevesebb. Nem tudom – válaszolta Violet pár perc töprengés után. Az iratok tényleg régiek voltak és bár elbírta olvasni őket voltak olyan részek, amiket nem értett és tudta, hogy elgondolkozik rajta, akkor világosabb lesz számára.
• Legyen úgy. Ez lenne a telefonszámom. Kérem, értesítsen, ha sikerrel járt – nyújtotta át a friss csekket és a névjegykártyáját az ős.
• Úgy lesz – válaszolta Violet. – Biztos abban, hogy ez a csekk jó összeget tartalmaz? – kerekedtek el némileg a szemei a hat, majdhogynem hét számjegyű összeget látva.
• Biztosíthatom, hogy jó összeget tartalmaz – válaszolta Elijah nyugodtan.
• Ha maga mondja – motyogta Violet. Aztán, amikor a férfi távozni készült még utána szólt. - Egyébként ugye tudja, hogy a legendája sántít? Úgy értem az aszték sámánokat egyáltalán nem érdekelte a vérfarkasok és a vámpírok szabadon élnek e, avagy sem – szúrt még oda a távozó férfinak egy tanulságos fricskát mely szerint valóban nem kamuzott azzal kapcsolatban, hogy eltudja olvasni a régi írásokat és némileg a hátteret is tudja. Legyen bármilyenről is szó.
• Tisztában vagyok vele – biccentette Elijah, aztán előzetes szándéka szerint elhagyta Joe bárját, de távoztában még udvariasan odabiccentett a pultnál lévő Duncan-nek.

• Te Mac, milyen ügyfeleid vannak? – érdeklődte Violet, aki összeszedte a képeket és visszatelepedett a pulthoz.
• Hogy érted? – válaszolt kérdéssel a kérdésre MacLeod.
• Kaptam egy csekket, és azt hiszem, hogyha kész leszek a fordítással, akkor kapok még egyet.
• Én is így szoktam csinálni – biccentett hegylakó bölcselkedve. Violet felhorkantott.
• Ebben nem kételkedtem, de vess egy pillantást erre – lobogtatta meg végül az Elijah-tól kapott csekket a fekete hajú férfi orra előtt. Akinek szemei az összeget látva elkerekedtek. Joe, aki oldalról pislantott oda elfüttyentette magát elismerése kifejezése érdekében.
• Ezt nevezem! Mégis milyen iratokat kell lefordítanod, amik ilyen sokat érnek? – kérdezte némileg értetlenül a tulajdonos.
• Elég régiek – válaszolta Violet boldogan elvigyorodva. MacLeod barátságosan összekócolta a lány haját, aki morcosan rápillantott. Utálta, amikor a hegylakó gyerekként kezelte őt. Leginkább azért, mert az apja már kiskorában is úgy bánt vele, mint egy felnőttel. Fő szempont az őszinteség alapon, akkor is, ha az néha ijesztő, zord és cseppet sem barátságos. Viszont Duncan amolyan fogadott nagybácsiként sokkal zavaróbb volt, mint Methos. Mert ő inkább a maga szentimentális nézeteit vallotta.
• Akkor most lesz munkád, és pénz is kapsz érte, amiből megleszel egy ideig – közölte Joe.
• Nincs pénzetek? – kérdezte Duncan majdhogynem aggódva.
• Van pénzünk – válaszolta Violet határozottan. Tényleg az ő olykori rész munkaidejéből, valamint apja egyetemi keresetéből egészen szépen megvoltak. És, ha az ellenkező eset is állt volna fent nem kért volna sem ő, sem pedig az apja a barátaiktól. Violet úgy vélte, hogy inkább alkalmazz egy-két trükköt, amit Amandától, Duncan halhatatlan barátnőjétől tanult. Aki történetesen tolvajként kereste kenyerét. - Mit gondolsz Elijah-nak miért kell ez az irat? – érdeklődte a hegylakó felé fordulva.
• Nem tudom, biztos műkedvelő, akit érdekelnek a régi dolgok – válaszolta a kérdezett.
• Ha te mondod – mormolta Violet erősen szkeptikusan a magyarázat ezen formájával szemben. Aztán pillantását az ajtó felé emelte, ahogy Duncan is, mivel megérezték egy halhatatlan közeledtét, de csak a lány apja lépett be a bárba.

Methos Ducan-hez hasonlóan sejtette, hogy lánya pontosan hol is tartózkodhat. Így a pulthoz lépve elfoglalta a Violet másik oldalán lévő üres széket. Aztán adott egy gondoskodó puszit lánya homlokára. Aki mosolyogva viszonozta azt, csakhogy ő édesapja arcára adta. Joe és MacLeod néha igazán csodálkozott azon, hogy ilyen szeretett teljesen viselkednek egymással. Mármint legjobb barátokként, sőt szoros apa-lánya kapcsolatként. Amit alapesetben egyikükből sem nézték volna ki.

• Chicago szeles ideje néha igazán kiborító – közölte az öreg halhatatlan megborzongva, aztán kortyolt egyet a Joe által adott sörből.
• Már te is? – csóválta meg a fejét a tulajdonos.
• Mit én is? – kérdezett vissza értetlenül Methos. – De mindegy is, az egyik régi barátom kérte, hogy látogassam meg – tette hozzá.

Így tudatva Duncan-el és a figyelővel, hogy pár napig házon kívül lesznek. És ennek következtében igazán ne aggódjanak érte és a lányáért. Persze azért sejtette, hogy Violet-ért ettől függetlenül valahogy jobban fognak aggódni, mint példának okáért érte, de csak azért, mert róla tudják, hogy nagyon is meg tudja védeni magát. Ha az feltétlenül szükséges, mert azért a legtöbb esetben szerette elkerülni a harcot. Nem hiába élt meg ilyen szép kort. Az öreg halhatatlan úgy ítélte meg – saját véleménye szerint teljesen jogosan -, hogy lánya is olyan jó kardforgató, mint ő maga. Elvégre még tanítani sem kellet őt bizonyos okok miatt. Bár tisztában volt azzal is, hogy Duncan ettől függetlenül még tanított lányának egy-két dolgot. Még most is emlékezett a hegylakó lelkesen büszke arcára azzal kapcsolatban, amikor Violet közölte velük, hogy ha már karddal kell megvédenie magát, akkor az legyen egy katana. Duncan boldogan készített is neki egyet. Aminek a megmunkálása még Methos számára is tetszetős volt. A penge úgy vágott, mint kés a vajat és a markolatának sötét színe lánya számára felért egy születésnapi ajándékkal. Egy olyannal, amire az élete megóvása érdekében erősen ajánlott, vagyis jobban mondva feltétlenül szükséges volt.

• Kirándulunk? Szuper – vigyorodott el Violet. Remélve, hogy sok halhatatlannál találkozhat, akiknek a fejét veheti. Nem igazán érdekelte, hogy ott, ahová mennek, majd másfajta halhatatlanok is vannak, mint amiket ő eddigi élete során közvetlen tapasztalat útján megismert.
• Igen, gyere, menjünk is bepakolni – indítványozta Methos vidáman, mintha nem éppen egy nagyon is veszélyes városba tartanának nemsokára. Az élet néha nehéz, gondolta az öreg halhatatlan fáradtan. És kabátját magára véve lépett ki a viharos szélbe. Lánya felkapta magára a kabátját, megragadta a táskáját, és sebesen követte őt, közben már alig várta, hogy megismerkedjen apja régi barátjával.
• Néha olyanok, mintha ikrek lennének. Szerinted? – kérdezte Joe fejcsóválva nézve a két távozó után. – Mac, figyelsz te egyáltalán? – tette hozzá, mert a fekete hajú halhatatlan láthatóan teljesen elmerült a saját világában és így nem hallotta meg, amit neki mondott.
• Észrevetted, hogy Methos nem közölte velünk, hogy pontosan hová is mennek? – kérdezte a hegylakó némileg aggódva e miatt a tény miatt.
• MacLeod ne legyél ennyire kíváncsi és aggódó – válaszolta Joe és inkább a hozzá lépő vendéget szolgálta ki. Duncan azonban nem nyugodott meg. Valahogy rossz érzése volt ezzel az egész kirándulással kapcsolatban.