Életjel

Sziasztok!
Tudom, tudom. Szinte ezer évnek tűnik azaz idő, amikor utoljára új fejezetet, vagy egyáltalán valamilyen bejegyzést hoztam. Elismerem, hogy nem volt fair veletek szemben, hogy nem jelentkeztem és most sem ígérhetek túl sok mindent. Ugyanis belecsöppentem a munka világába és nem nagyon van időm írni, főleg mert a gépen is elromlott és az egy ami maradt nem az enyém. Sajnos tényleg nem ígérhetek semmit a történettel kapcsolatban, viszont továbbra is kérném megértéseteket.
Még egyszer nagyon sajnálom és remélem nem haragszotok rám nagyon.
Puszi,
Valentine

Nyár

Sziasztok!

Gondolom nálatok is tombol a nyár, nálam mindenesetre igen. Ezért aztán remélem megértitek, hogy egy rövid időre szeretném belevetni magam és kiélvezni azt, ami még megmaradt belőle. Tehát, hogy ne szaporítsam tovább a szót a következő fejezet, vagyis szám szerint a IV. fejezet, 2013. augusztus 18-án fog felkerülni. Arra gondoltam, hogy addig is, ha valami kérdés vagy valamilyen kérésetek lenne, akkor írjatok nekem ide, vagy az e-mail címemre, ami a valentine731@citromail.hu

Puszi

Valentine 

III. fejezet

Viharos ismerkedés

„A lehetőségek ajtaja gyakran olyan hirtelen tárul ki és zárul be újra, mint a valódi ajtók viharos időben. Készen kell állnunk, hogy belépjünk, amint alkalom kínálkozik.” John Naisbitt

Violet erősen hunyorítva pislogott ki a szélvédőn túlra. Erre nagyon is egyszerű oka volt. Nem más, minthogy az eső annyira szakadt, hogy szinte az orra hegyéig sem látott. Ez, pedig soha sem volt előnyös szempont, főleg nem vezetés közben. Hiába voltak bekapcsolva ablaktörlők, sajnálatos módon több kárt okoztak, mint hasznot. A fényszórók és a ködlámpák ugyancsak ebbe a csoportba voltak sorolandók. A lány biztos volt abban, hogyha most jönne vele szemben egy hatalmas és teljesen kivilágított kamion még azt sem venné észre. Ezért csak abban bízott, hogyha ez az egyértelműen nem várt szerencsétlenség mégis bekövetkezne, akkor minden testrésze - külön tekintettel itt a fejére - a helyén maradna, mert akkor nincs gond. A lány a visszapillantó tükörből vetett egy bosszús pillantást az apjára, aki a hátsó ülésen halkan szuszogott és az sem igazán zavarta ebben a tevékenységben, hogy a hangfalakból szinte teljes hangerőből szólt a rock zene, ami mindkettőjük kedvelt stílusa volt.

Methos bízott abban, hogy lánya nem fogja belevezetni a kocsiját az első árokba, vagy, ha mégis, akkor előtte valahogy jelez neki és akkor lehetőleg mindketten élve megússzák a kényes szituációt. Indulás előtt sokat töprenget azon, hogy Klausnak mégis mi oka is lehetett arra, hogy felkereste őt. Sok minden eszébe ötlött, végül azonban valamilyen oknál fogva mindegyiket kizárta és arra jutott, hogy nemsokára egyébként is megtudja a részleteket. Persze ez az ő szempontjából nem volt valami biztató. Sohasem szerette az ilyen – adott esetben akár rosszul is végződhető - helyzeteket. Viszont a régi ismeretségükre tekintettel annyira tényleg hajlandó volt, hogy meghallgassa az őst. Aztán a továbbiakat később is eldöntheti.

Violet kezdeti lelkesedése és kalandvágya - melyet induláskora érzett - lassan teljesen elapadt, sőt előbbit a viharos zivatar úgy elmosta, mintha soha sem lett volna. Majd én vezetek, te nyugodtan aludj csak… hogy lehettem ilyen bolond, gondolta a lány ingerülten átkozva saját magát és fejét legszívesebben a kormányba verte volna. Ha egyáltalán látta volna. Apja természetesen nem ellenkezett ez ellen és az út felénél a hátsó ülésre dőlt. Azóta úgy aludt, mint aki téli álmot alszik, és ezen kívül egyébként sem akar felkelni soha. Violet végső soron azért vállalta magára a sofőri szerepkört, mert szerette volna megismerni a környéket a saját szemével is. De az időjárásra tekintettel erre most nem igen nyílt lehetősége.

• Utálom a szeles és esős időt – morogta a lány sötéten. Éppen hogy otthagyta Chicagót - ahol azért ilyen erős esőzés ritka volt, szél az igen, de eső már kevésbé – tehát egyből ilyen helyzetben találja magát. Mivel nem volt elég az, hogy szakadt, mintha soha sem akarná abbahagyni, nem. Ehhez még hozzáadódott a szél is, ami, ha egy kicsit erősebben fúj, akkor a lány biztosra vette volna, hogy felkapja a kocsit és aztán Kanses-ben vagy, ami még valószínűbb Óz birodalmában dobja le őket. Aztán előbbinél menne a tehenek után, utóbbi esetében, pedig követné a sárga köves utat, mint Dorotty és csatlakozna hozzájuk egy csapat idióta. Ráadásnak a zenét sem hallotta rendesen, mert hangerőssége ellenére a szél eszeveszett fújásától még a saját gondolatait sem tudta kivenni. Ő pedig utálta, amikor nem tudott zenét hallgatni. Azt gondolná bárki, hogy annyi év szeles időjárással eltöltött évével kapcsolatban már immúnis lett a természet így módon történő kedvességének megmutatkozása felől. Azonban ez nagyon nem így volt. A következő pillanatban egy hatalmas villám szelte ketté Mystic Falls egét. Violet ennek köszönhetően vette észre az út kellős közepén fekvő személyt.

A lány végül az utolsó pillanatban lépett rá a fékre és tudta, hogy nem ütötte el azt, aki volt olyan, hülye, hogy kimerészkedjen ilyen időben. Ráadásnak még ilyen öngyilkos hajlamai is vannak. Violet hirtelen elhatározásának köszönhetően édesapja oldalra bukfencezet és hangosan puffanva üdvözölte a kocsi padlóját.

• Mi történt? – kérdezte azonnal felriadva és egyből a karja felé kezdet tapogatózni. Berögzült mozdulat volt, mégis, amikor rámarkolta a markolatra rögtön megkönnyebbült tőle.
• Nem tudom, de megnézem – válaszolta lánya ingerülten. Nem az zavarta, hogy majdnem megölt valakit. A lelkiismerete igazán elbírta volna ezt a terhet, főleg, mivel ez számukra létkérdés volt. Az bosszantotta fel, hogy ilyen helyzetbe került. Violet biztos, ami biztos alapon rámarkolt katanája sötét markolatára és csak aztán szállt ki a járműből.
• Szerintem nem jó ötlet – szólalt meg Methos óvatosan. Ismerve a város természet feletti múltját. Lánya azonban ügyet sem vetett óva intő szavaira, főleg, mivel pont eléggé bosszús volt, ahhoz, hogy ne figyeljen a jó tanácsokra. Amit általában nem fogadott meg, kivéve persze, ha azt az apja mondta. Most azonban ez sem vált be.

Violet kiszállva próbálta kivenni a körvonalakat és lassan a kocsi elejéhez sétált, jobban mondva botorkált. Ott azonban nem volt senki. Hirtelen gyorsan megfordult és a balesetet majdnem elszenvedő személy nyakához szorította a penge élét. Látta a vörösen csillanó szemeket, a körülötte kidudorodó ereket és az éles szemfogakat. Még soha sem harapta meg egy vámpír és egyáltalán nem állt szándékában pont most megtapasztalni ezt a minden bizonnyal cseppet sem felemelő érzést.

• Hamarabb levágom a fejed, minthogy megmozdulj – közölte Violet magabiztosan támadójának címezve. Bár ebben a helyzetben nagyon is kérdésesé vált az, hogy tulajdonképpen ki is az áldozat.
• Biztos vagy benne? – kérdezte a barna hajó lány érzelemmentesen üres hangon.
• Higgy nekem, hogy van már benne gyakorlatom – válaszolta a lány határozottan.
• Érdekes – hümmögte a másik.
• Szerintem is – szólalt meg egy harmadik személy gúnyosan. Aztán Damon Salvatore alakja bontakozott ki az esőben. Kék szemeivel dühösen pillantott az érzelmeit erősen elzáró lány, Elena irányába, aki a szigetről való teljes kudarcot szenvedő visszatérésük és öccse, Jeremy halála óta egyszerűen lehetetlenül viselkedett. Az idősebb Salvatore természetesen tisztában volt azzal, hogy részben az ő hibája a kialakult helyzet. Legalábbis az érzelmek nélküli része, de úgy vélte, hogy ez volt a lehető legjobban meghozott döntés, mert egy érzelmek nélküli Elena Gilbert még mindig jobb volt, mint egy olyan, aki teljesen kiborult a történtektől. - Egyre jobban kihozol a sodromból – szögezte le a vámpír a Gilbert lányhoz intézve mondandóját. - Te meg ki a fene vagy? – kérdezte látva, hogy a másik csak úgy tudta ideiglenesen megállítani a barátnőjét, hogy egy kardot szorította a nyakához. Egyáltalán ki hord már manapság kardot magával és mégis minek?!
• Nem érdekes, viszont a helyedben nem mozdulnék – jelentette ki Violet vigyorogva.
• Miért nem? – kérdezte Damon érdeklődve felvonva a szemöldökét.
• Mert akkor könnyen búcsút mondhatsz a fejedtől – szólalt meg mögötte Methos csöndesen, ám annál komolyabban. Aki lányához hasonlóan cselekedve a vámpír nyakához szorította kardja pengéjét, de remélte, hogy nem kell használniuk. Elvégre csak látogatóba jöttek és éppen ezért nem feltétlenül kéne magukra haragítaniuk a helybelieket. Különösen nem a vámpírokat. Damon magában erősen szitkozódni kezdet és nem értette, hogy az ismeretlen férfi hogy tudott teljesen zajtalanul a hát mögé lopakodni, főleg, mert ez a felállás számára igencsak kedvezőtlen helyzetet kezdet kimutatni.

• Szóval most szépen elálldogálunk itt az esőben, az út kellős közepén és élvezzük egymás felemelő társaságát? – kíváncsiskodott Damon szurkálódva. Legszívesebben megölte volna mindkét hívatlan látogatót, és utána gyorsan elrángatta volna Elenát, hogy utána a közöttük lévő kötelék által alaposan leszidja őt és megpróbálja féken tartani, az egyre erősebb tombolást.
• Ez csak rajtatok múlik – jegyezte meg Methos vidáman. Épp elég idője ismert vámpírokat ahhoz, hogy tisztában legyen azzal a nagyon is fontos dologgal mely szerint eléggé hirtelen természetűek és képesek bármilyen ok nélkül letépni bárki fejét. És az sem számára, se pedig a lánya számra nem lenne túl rózsás végkimenetel. Ezért aztán úgy tett, mint, aki várja az ötleteket a megoldásra vonatkozóan. Ennek a trükknek ugyanis sokan bedőltek már, főleg olyanok, akik alaposan alábecsülték őt.
• Remek, egy móka mester – dünnyögte Damon szarkasztikusan.
• Megöllek mindkettőtöket és nem lesz gond – mondta a Gilbert lány tényközlően.
• Egy érzelmek nélküli vámpír mindig túlságosan sok gondot okoz – sóhajtotta Methos gondterhelten. Látta a lányon, hogy kikapcsolta az érzéseit és ezzel a veszélyességi fokozata még magasabb kategóriába került. Ami a halhatatlan nézete szerint már így is éppen eléggé meghaladta a még tűrhető mértéket.
• Vadászok vagytok? – szűrte a fogai között az idősebb Salvatore, ugyanis most ez a nagyon is valószínű eshetőség ötlet az eszébe, főleg mivel éppen egy pengét szorítottak a nyakához – túlságosan is közel -, és mert Mystic Fallsban voltak, ami mindig is a természetfeletti lények erős vonzáskörzetébe tartozott. Közben a szemével üzente Elenának, hogy ne merészeljen semmit sem tenni, leginkább olyat ne, amivel ronthat a helyzetükön. Ez a lehetőség azért is jutott eszébe, mert mostanában egyre több ilyen személy látogatatta meg kedves kis városkájukat cseppet sem barátságos szándékkal.
• Nem – válaszolta Violet felháborodottan. Ez a kijelentés eléggé sértő volt számára.
• Akkor honnan tudtok a vámpírokról, hogyha állításotok szerint nagyon nem vagytok vadászok? – kérdezte Damon morcosan. Azt a lehetőséget egyből elvetette, hogy vámpírok legyenek, mint ő és Elena. Vérfarkasoknak sem igen nézte őket. Hibrideknek meg túlságosan is szabadelvűnek látszottak. Tehát maradt a vadász, mint egyetlen megmaradt lehetőség.
• Épp elég ideje éltek ahhoz, hogy tisztában legyek vele – válaszolta Methos cinikusan.
• Rendben, titokzatos idegenek, mégis mióta éltek, hogy ilyen bölcsek, avagy ostobák vagytok? - mérgelődött egyre jobban az idősebb Salvatore.
• Sokkal több ideje, mint ahogy azt te elbírod képzelni Damon – jegyezte meg a felbukkanó Klaus derűsen.
• Klaus? Sejthettem volna, hogy neked is közöd van hozzájuk – húzta el a száját Damon kifejezve bosszússágát.
• Remek meglátás zsenikém, de mi csak egyszerű vendégségbe jöttünk – reagált le Violet ingerülten.
• Hiszi a piszi – mondta az idősebb Salvatore gunyorosan.
• Damon, vidd innen Elenát és ne lássalak titeket egy ideig, mert épp elég bajt okoztatok nekem mostanában – tanácsolta az ősi, mert most igazán nem volt kedve ahhoz, hogy még velük is foglalkoznia kelljen.
• Nem te vagy a főnök – közölte a vámpír.
• Azok után, amit tettetek ellenem hálásak lehettek, hogy még éltek, ezért aztán nagyon nem ajánlom, hogy még tovább próbáld feszíteni azt a bizonyos húrt, mert elég ideje ismersz már ahhoz, hogy tudja, bármikor elszakadhat – jelentette ki Klaus. Damon végül úgy döntött, hogy valóban jobb lesz elmenniük innen Elenával. Violet és Methos teljesen egyszerre elengedte a két vámpírt, akik aztán bele is vesztek a továbbra is zuhogó esőbe.

• Látod erről beszéltem neked, vannak olyanok, akik egyszerűen értetlenek és a készségességük idegesítő módon megkérdőjelezhető – fordult Methos felé Klaus dühösen.
• Fiatalok, majd kinövik – válaszolta a másik és a hangjából mégis ennek pont az ellenkezője érződött ki.
• Vagy inkább nem – erősítette meg a kimondatlan véleményt az ős, leginkább azért, mert ő is osztotta azt.
• Mi lenne, ha olyan helyen folytatnátok ezt a csevegést ahol meleg van és száraz ruhákat vehetek magamra? – kérdezte Violet, mivel egyre jobban zavarta az a tény, hogy bizony teljesen elázott.
• A lányod? – kérdezte Klaus.
• A lányom – válaszolta Methos elmosolyodva.
• Klaus – mutatkozott be az ős, megcsókolta a lány kezét és közben észrevétlenül végigfutatta rajta a tekintetét.
• Igen, tudom. Én meg Violet vagyok és most, hogy túlestünk a bemutatkozáson most már igazán mehetnénk tovább – tanácsolta Violet sürgetően.
• Igen, ez szerintem is jó ötlet – szögezte le az öreg halhatatlan és a vámpírok megjelenése miatti idegessége kezdett csökkeni, nyilván ennek az volt az oka, hogy a távolság nőt közöttük. Egyébiránt gyermekével egy véleményen volt ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyrészt, mert természetesen őt sem hagyták hidegen a vizes ruhák, amik teljesen rátapadtak. Másrészt ezzel együtt szerette volna őszintén tudni, hogy mi is az, amiért régi barátja felkereste őt.
• Úgy hallottam egy villában laksz, remélem sok fürdőszoba van benne… - hagyta függőben a mondatot Violet. Jelezve, hogy bizony ő igénybe fog venni egyet, ha kap rá engedélyt, ha nem.
• Így van és van benne egy pár – értett egyet az állítás tartalmával az ős.
• Akkor nyilván tudsz egyet a rendelkezésemre bocsátani, ahol át tudok öltözni? – érdeklődte Violet, bár inkább csak a megváltoztathatatlan tény kijelentésének tűnt.
• Ahogy szeretnéd – húzta fel a szemöldökét Klaus és nem igazán volt kifogása ez ellen.
• Még jó, hogy szeretném, mégis milyen kérdés ez, abban a tekintetben, hogy előtte meghívtál ide minket? – vágta rá a lány csípősen.
• Csak Benjamint-t, akarom mondani Adam-et hívtam – módosította barátja nevét, mert kissé még új volt neki a megszólítás.
• Zavar a jelenlétem – vonta le Violet, bár nem igazán érdekelte, mivel így is-úgy is maradni szándékozott addig, ami apja is. Továbbra is kirándulásként fogva fel az egész helyzetet és nem másként.
• Több szem többet lát – rántotta meg a vállát Klaus érvelésként, mivel nem zavarta a lány jelenléte csak szokatlannak találta, hogy annak gyermeke van.
• Én is így vélem, szóval, akár mehetnénk is, főleg, mivel, ha nem lennék halhatatlan már jobb esetben is rég tüdőgyulladást kaptam volna ettől az időtől, de így csak elegem van belőle – jegyezte meg Violet és beült a kocsiba.
• Látom a természetét tőled örökölte – jelentette ki az ős Methos felé fordulva.
• Azért nem teljes mértékben – válaszolta a halhatatlan némileg zavartan.
• Nem te csak passzív vagy, ő meg agresszív is, de gondolom neked is voltak pillanataid csak mára megváltoztál – közölte az ezzel kapcsolatos véleményét Klaus. Methos inkább nem mondott erre semmit, főleg mivel teljesen igaz volt csak ez a téma mindig kínosan érintette őt a múltban elkövetett cselekményei miatt, így inkább válasz helyett ő is beszállt a kocsiba. - Azt hiszem, érdekesek lesznek az elkövetkezendő események – dünnyögte az ős.
• Még ma beszállsz, vagy futsz a kocsi után? – érdeklődte Violet felsorolva szerinte az ebben az esetben a két legkorrektebb lehetőséget és célzás teljes elérése érdekében beindította a kocsit. Attól, hogy nem lehetett beteg, fázni még ugyan úgy fázott és nem volt jó valami kellemes érzés, az, hogy a nedves és ennek következtében nehéz ruhák teljesen rátapadtak.
• Túlságosan is apja lánya… - dünnyögte Klaus fejcsóválva, úgy vélte érdekes lenne megismernie mennyire is van ez így és tényleg hogyan is lehetséges ez az egész.

A Salvatore panzióban két fél beszélgetett. Vagyis az egyik folyamatosan javaslatokat tett, amik véleménye szerint halaszthatatlanok és eléggé sürgősek volt meghatározó jellegük miatt. A másik hallgatta és fejcsóválva jelezte, hogy nem igazán ért egyet a hallottakkal. Ők nem voltak mások, mint Caroline Forbes és Stefan Salvatore. Előbbit a fiatalabb Salvatore értesítette arról, hogy a Gilbert lány már megint eltűnt és nyilván újabb hullával fog felbukkanni vagy hagyni maga után. Mivel Elena arra sem vette a fáradságot, hogy feltakarítson maga után, leginkább azért, mert nem érdekelte semmi. Utóbbi kissé kimerülten és fáradtan próbált Caroline mondandójára koncentrálni. Ami most igazán nehezére esett, főleg mivel kivételesen bátyja álláspontjával értett egyet és nem a szőke hajú vámpírlányéval.

Caroline úgy vélte rettenetes hiba volt Damon és Stefan részéről az, hogy ezt tették barátnőjével és éppen ezzel kapcsolatos álláspontját fejtette ki a fiatalabb Salvatore-nak. Arról próbálta meggyőzni a vámpírt, nagyon is határozottan, hogy kapcsolják vissza barátnője érzéseit. Nem is gondolva arra, hogy milyen önző és kegyetlen kérés is ez a részéről. Ő nem élte még azt a fájdalmat, amit barátnőjének az utóbbi időben egyre többször kellet.

Szerelme, Tyler Lockwood menekülése egyszerűen olyan mély sebet hagyott benne, hogy minden áron azt akarta elérni, hogy a dolgok olyanok legyenek, mint régen. A többiek fájdalmára, pedig ennek következtében egyáltalán nem tudott figyelni rendesen. Holott végső soron ő parancsolta meg szerelmének, hogy hagyja el Mystic Fallot, mert Klaus kíméletlenül le akarta vadászni és utána minden bizonnyal meg akarta volna ölni. Caroline mindennél jobban vágyott arra, hogy a Lockwood fiú ismét mellette legyen, azonban ez nem volt lehetséges és kezdte úgy gondolni az lesz a legjobb megoldás, ha ő megy utána vagy, ami még jobb lett volna valamilyen módon sikerülne visszahoznia a szerelmét. Még nem döntött el, hogy pontosan hogyan és melyiket fogja kivitelezni. Addig is szerette volna barátai között helyre állítani a helyzetet, leginkább Elena mostani állapotát. Mert azt akarta, hogy a hasonmás érezzen és akkor utána a Salvatore testvérek végre nem rá összpontosítanának, hanem a vámpírlány véleménye szerint fontosabb dolgokra. Tehát segítenének neki megoldani azt, hogy Tyler és ő újra együtt legyenek. Persze tisztában volt vele, hogy nem lesz egyszerű. És nem csak azért, mert Damon-t egyáltalán nem érdekelte az, hogy Tyler él e vagy hal, vagyis nyilván utóbbinak Klausszal együtt sokkal jobban örült volna. Hanem a legszörnyűbb az volt, hogy Stefan sem igazán érdekelte ez a kérdés. Legalábbis nem olyan mértékben, amit Caroline értékelni tudott volna.

Stefan nem értett egyet a szőke hajú vámpírlánnyal. Legalábbis nem teljes mértékben. Amikor Damon meghozta ezt a döntést és a köteléknek hála megkérte erre a hasonmást, akkor nagyon is jó ötletnek tartotta. Mert ez legalább egy kis ideig segít nekik, addig mindenképpen, amíg a Gilbert lány túlteszi magát a történteken. Viszont a sok holtest után, amit a lány hagyott maga mögött, már ő is kezdet egy kicsikét kételkedni. Tudva, hogy milyen érzés az, amikor az érzelemmentes állapotot felváltja, majd a sok érzés. Amik között a bűntudat és a szégyen nagyon is jelentős szerepet fog betölteni. Ez, pedig egy olyan személyt, mint Elena könnyen össze tud majd roppantani olyannyira, hogy utána soha se legyen az, aki egykor volt.

A fiatalabb Salvatore természetesen tisztában volt a szőke hajú vámpírlány mögöttes indokával. Ami egyértelműen Tyler-re vonatkozott. Stefan azonban nem érezte annyira fontosnak a Lockwood fiút, mint Caroline. Barátjának sem igazán tartotta, leginkább azért, mert tisztában volt azzal a ténnyel, hogy az milyen nagy ostobaságot követett el azzal, hogy a gyógyír-el fenyegette meg az ősi hibridet. Stefan csak azt akarta, hogy Elena újra emberré váljon, és ha lehet, akkor vele együtt maradjon. Amikor kiderült, hogy csak egy adagnyi gyógyír van, akkor előbbit kívánta egyre erősebben és saját magára nem is gondolt. Most azonban, hogy végső soron egyikre sem került sor nem tudta mit is gondoljon. Mindössze csak azt, hogy egykori szerelme – akit bátyával Elenához hasonlóan közösen szerettek -, Katherine ismét ott tett nekik keresztbe, ahol az a legjobban fájt.

Damon és Elena ez idő alatt már a Salvatore panzióba értek. A hasonmás, pedig egyenesen az emelet felé vette az irányt, ügyet sem vetve a nappaliban ülőkre. Akik érkezésükre azonnal elhallgattak.

• Damon, hála az égnek, hogy megtaláltad – sóhajtotta Stefan megkönnyebbülten.
• Tudod öcsi én veled ellentétben sok mindent jól csinálok és, ha valamit hát ezt melletted sikerült már tökéletesre fejlesztenem – közölte Damon gúnyosan és a vizes kabátját a fogasra dobta, hogy utána szokása szerint a whisky készlet felé vegye az irányt.
• Damon tudod nem értem, hogy vagy képes még ebben a helyzetben is ilyen nagyképű maradni – jelentette ki Caroline ingerülten.
• Caroline inkább menj és te is tűnj el, mint ahogy Tyler barátod tette. Nekem az csak jó lenne – ajánlotta az idősebb Salvatore nagylelkűen. Igazán nem volt hangulata ahhoz, hogy egy Caroline Forbes-féle siránkozást is végig kelljen hallgatnia. Ami nyilván ismét csak Tyler távozása és Elena érzelmeinek visszahozása köré összpontosulna. Előbbi egyáltalán nem érdekelte Damon-t, sőt mindig is csodálkozott azon, hogy a hibrid hogyan is húzhatta idáig. Utóbbit meg minden hátrányos következménye ellenére úgy vélte, hogy egy ideig még használni fog.
• Fogd be, Tyler menekülése is a te hibád – csattant fel a szőke hajú vámpírlány panaszosan.
• Az én hibám?! Hát én mondtam annak a szerencsétlen pincsinek, akinek sikerült felszabadítania magát a Klaushoz fűződő köteléke alól, hogy idióta módon vágjon mindenféle hülyeséget a legrettegettebb ősi hibrid fejéhez?! – replikázta Damon dühösen.
• Klaus megölte az anyukáját! – védte szerelmét Caroline hevesen.
• Stefan meg az apánkat, de látod, könnyen túltette magát rajta. Ahogy én is. Tyler-nek is ezt kellet volna tenni, mivel az anyja végső soron miatta halt meg és Klaus közreműködés már csak hab volt a tortán – jelentette ki az idősebb Salvatore szárazon.
• Téged nem is érdekel az, hogy Carol meghalt? – kiáltott a szőke hajú vámpírlány, de nem is igazán tudta, hogy mit gondolt. Elvégre Damon mindig is egy kegyetlen gyilkos volt és az is marad.
• Érdekel, és Klausnak már meg is mondtam a véleményem ezzel kapcsolatban, viszont én nem voltam olyan ostoba, hogy megfenyegessem őt – válaszolta az idősebb Salvatore. Tényleg nem örült annak, hogy a polgármester asszony meghalt, de túltette magát rajta, mivel ez miatt nem fog megállni a világ.
• Nyugodjatok meg – szólt közben Stefan csitítóan.
• Stefan, ne kezd a békéltető dumát elölről, mert már nagyon unom – jegyezte meg Damon sötéten. – Te meg jobb teszed, ha elmész, mivel segíteni nem akarsz nekünk, hanem csak hátráltatsz minket – fordult Caroline felé egyre fokozódó dühvel.
• Pukkadj meg! – szűrte a fogai között a szőke hajú vámpírlány és sértetten elhagyta a Salvatore panziót. Valahogy már nem érdekelte semmi sem. Csak azt akarta, hogy visszakapja a szerelmét és ezért mindenre hajlandó volt. Bárki is kelljen feláldoznia érte.
• Szellemes visszavágás volt, azonban a megfelelő hatás elérése érdekében még dolgoznod kell rajta egy kicsikét – kiáltott a mérgesen elcsörtető lány után az idősebb Salvatore gúnyosan, mivel az utolsó szó, mint mindig most is az övé kellett, hogy legyen.

• Nem is értem miért nem ment a pincsikutyájával – fintorodott el Damon, mivel ő sokkal jobban örült volna annak, ha így történt volna. Bár tudta, hogy akkor Liz-t – Caroline anyját és az ő legjobb barátját – meg kellet volna vigasztalnia, de inkább az, minthogy még egyszer meg kelljen hallgatnia, ahogy Caroline parancsolgatni próbál neki. Mert annak határozottan nem lesz jó vége és egyértelműen nem ő fogja a rövidebbet húzni ezzel kapcsolatban.
• Jobban lesz, csak kell neki egy kis idő, mert túl sok minden érte mostanában – válaszolta Stefan óvatosan.
• Talán, ha rájönne arra, hogy nem körülte forog a világ, akkor jobb lenne nekünk, mert kevesebbet látnánk őt – mondta bátyja ingerülten.
• Szerintem most egy ideig neked köszönhetően nem fog átjönni hozzánk – mondta a fiatalabb Salvatore. Egyrészt némileg rosszul érintette őt ez, mert legjobb barátnője, Lexi elvesztése óta a lány lett az egyik legjobb barátja. Másrészt viszont fellélegzett, mert a folyamatos Tyler iránti panasz kezdte egyre jobban az őrületbe kergetni.
• Helyes, ez akkor a mai nap első jó híre – kortyolt végre bele a poharába Damon és a kandallónak támaszkodott. - Egyébként meg csak nem megkönnyebbülést hallok ki a hangodból öcskös? – tette hozzá és bár szurkálósának szánta a mondandóját teljesen komolyan érdekelte.
• Caroline mostanában túlságosan is Tyler központú lett és minden ezzel kapcsolatos problémáért mást hibáztat – válaszolt a kérdezett csöndesen, tudva, hogy bátyja ezzel kapcsolatban milyen következtetésre fog jutni, ami számára egyértelműen nem lett volna valami boldog.
• Úgy érted engem? – húzta fel a szemöldökét a vámpír, majdhogynem sértetten. Igazán nem értette, hogy a lány hogyan is hibáztathatja őt azért, mert Tyler egy idióta.
• Meg mindenki mást – bővítette ki a kört Stefan, remélve, hogy testvére ezt nem vette Caroline részéről fenyegetőnek.
• Tudtam, hogy már az elején meg kellet volna ölnöm – ciccegte Damon jelezve, hogy nem örül annak, hogy akkor lebeszélték őt ezen elképzeléséről, mert, akkor most nem kéne ezzel törődnie.
• Damon! – mondta a fiatalabb Salvatore felháborodottan és fájdalmasan.
• Ne Damonöz itt! Figyeld meg, hogy az lesz a vége, hogy keresztbe fog nekünk tenni a Tyler megmentési akciója keretében aztán már késő lesz visszasírnod a tanácsaimat, mert talán pont veled fogja kezdeni – jósolta az érintett ingerülten.
• Caroline labilis lett, de ez nem jelenti azt, hogy ennek következtében bántana minket – vetette ellen öccse, saját magát meghazudtolva.
• Az előbb te magad mondat, hogy minket hibáztat! Ami egyenesen arányos azzal, hogy meg akar majd ölni minket előbb vagy utóbb – mutatott rá Damon arra, hogy Stefan legyen szíves eldönteni, hogy akkor most mi is az ezzel kapcsolatos véleménye és ne billegjen ide-oda, mint egy rossz hinta.
• Nem hiszem, hogy erre sor fog kerülni – jegyezte meg öccse bízva abban, hogy erre nem fog sor kerülni.
• Ajánlom is, mert akkor megölöm őt – jelentette ki az idősebb Salvatore és lehetet látni, hogy ebből nem fog engedni. Valamint, hogy Caroline első rossz mozdulatára kíméletlenül cselekedni fog.
• Elena nem bírná ki, ha még valakit elveszítene – suttogta a fiatalabb Salvatore, hátha bátyja ennek következtében nem fogja megvalósítani ezzel kapcsolatos terveit.
• Elenát most nem igazán érdekli semmit, ha nem tűnt volna fel neked – vágta rá Damon komoran.
• Feltűnt, ahogy az a sok hulla is, amit mostanában el kellet tüntetnünk…
• Ezt pont te mondod? – kérdezte az idősebb Salvatore hitetlenkedve és meglehetősen élesen. Ugyanis öccse néha nagyon kegyesen elfelejtette saját, nagyon is vérengző tombolásait, amik időről-időre megjelentek, ha elkapta az ember vér iránti vágy. Ezért volt az, hogy állatvért ivott, mert, attól nem változott vérengző fenevaddá. A gond csak az volt, hogy a mókus-diéta alatt meg maga alá temette az önsajnálat és a megbánás.
• Damon ez nem folytatódhat így tovább – jegyezte meg Stefan, tudva, hogy tényleg tenniük kell valamit.
• Azt hiszed, hogy én nem tudom?! Hát felvilágosítalak róla, hogy nagyon is tisztában vagyok vele. Az ég megáldjon, te, aztán tudod, hogy kell elrontani valaki amúgy is pocsék hangulatát! – mondta Damon idegesen.

• Elena megint megölte valakit? – kérdezte végül Stefan csöndesen.
• Próbálkozott – húzta el a száját Damon jelezve, hogy valami számára nagyon nem tetsző dolog történt.
• És? – érdeklődte öccse.
• Mit és Stefan? – válaszolt kérdéssel a kérdésre az idősebb Salvatore gúnyosan.
• Mi történt? – kérdezte Stefan felkészülve akár a legrosszabbra is, de bízott abban, hogy bármi is történt testvére és ő meg fogják tudni oldani.
• Az, hogy rossz áldozatot, vagyis áldozatokat fogott ki magának – jelentette ki Damon tényközlően.
• Vadászok? – érdeklődte a fiatalabb Salvatore aggódva. Emlékezve arra, hogy a legutolsó rájuk támadó vadász, majdnem megölte a testvérét.
• Állításuk szerint nem, de én nem hiszek nekik, mert akkor miért mászkálnának karddal? Egyáltalán ki mászkál már manapság karddal?! – bosszankodott Damon, mert nem értette miért is tenne valaki ilyet csak úgy. Puszta véletlenségből meg senki sem másznál ilyen éles fegyverekkel, és ha netalán tán mégis akad ilyen elvetemült személy, akkor sem magyarázat arra, hogy honnan tudnak a vámpírokról és Klausszal milyen kapcsolatban vannak.
• Karddal? – hökkent meg öccse. A vadászos elképzelés sem töltötte el megnyugtató érzéssel, de ez még rosszabbá tette a helyzetet, mert sejtette, hogy a két idegen nem véletlenül visel magánál ilyen fegyvert.
• Igen, egy nő és egy férfi. Barna haj barna szemek, hasonló stílus, talán egy testvér pár… nem tudom, de kiráz tőlük a hideg – jegyezte meg az idősebb Salvatore ingerülten őszintén. Nem tudta miért van ez így és ezen érzést csak tovább fokozta az, hogy kihez is jöttek az ismeretlen vendégek.
• Téged? Miért? – lepődött meg egyre jobban Stefan. Már az is igazán mérföldkőnek számította, hogy Damon így érez valakivel szemben. Persze ettől még elfordult, az viszont már kevésbe fordult elő, hogy ezen érzést be is vallotta.
• Amikor a nő Elena nyakához szorította a kardot, a férfi meg az enyémhez valamilyen oknál fogva éreztem, hogy nem a vicces fajtából valók – mondta bátyja szárazon.
• Megöltétek őket – mondta Stefan. Testvére azonban nem válaszolt. – Ugye Damon? – kérdezte remélve az igenlő választ.
• Nem, nem öltem meg őket, sem én, sem Elena – felelte Damon idegesen.
• Nem értem… te azt akarod mondani, hogy két esetleges vadász jött ide és te elengedted őket? Nem lehet, hogy ők is az ötök testvériségnek a tagjai? – vetett fel a fiatalabb Salvatore tétován.
• Nem hiszem, bár a fickónak volt egy tetoválás a csuklóján, amivel kapcsolatban biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol – töprengett el pillanat erejéig az idősebb Salvatore.
• Hol? – érdeklődte Stefan.
• Ha tudom, mondtam volna – mondta Damon szemrehányóan. - De hidd el, hogy ki fogom deríteni. És tudod mi az egészben a legjobb? Az, hogy látogatóba jöttek… szerinted kihez? – tette fel a kérdést hangsúlyosan.
• Klaushoz – értette meg öccse a célzást.
• Bingo – mondta az idősebb Salvatore. Mindketten tudták, hogy ez rájuk nézve, akár veszélyes is lehet és, most ez hiányzott számukra a legkevésbé.

II. fejezet

Baráti segítség

„Barátom! Te sohasem vársz el tőlem túl sokat. Boldog vagy, ha sikert érek el, de kudarcaim sem változtatnak meg. Megadsz nekem minden segítséget, ami csak tőled telik - de még ennél is fontosabb, hogy itt vagy nekem.” Wendy Jean Smith

Methos nyurga húszas évei végén járó, barna – olykor zölden villanó – szemű, és barna hajú férfi volt. Öltözete is olyan hatást keltett, mintha még maga is egyetemista lenne. Tekintettel arra, hogy leginkább kinyúlt pulóvereket és koptatott farmernadrágot hordott. Persze kora nagyon is eltért attól, ami a látszatot mutatta, amit legtöbb esetben cinikus viselkedése is csak tovább tetőzött. A diákok szerették az egyetemen, mert érthetően, az ő nyelvükön adta elő a mondandóját, nem bonyolítva túl azok tartalmát és jelentését. Leginkább a régi korokkal kapcsolatos emlékeire támaszkodott, ami által sok színes pillanathoz jutotta a hallgatóságát és könyvekben szereplő anyagot csak - mintegy emlékeztetésképpen - említette itt-ott.

Éppen Kleopátráról mesélt és szokása szerint körbehordozta a tekintetét a hallgatáságon, amikor is pillantása találkozott egy ismerős zöld szempárral. Az illető egy szőkésbarna göndör hajú férfi volt. Név szerint Niklaus Mikaelsson. Az ősi hibrid, aki félig vámpír, félig pedig vérfarkas volt és akitől az egész természetfeletti világ retteget. Teljesen jogosan. Methos barátságosan biccentet régi ismerőse felé aztán úgy ítélte meg, hogy a mai órára pont elegendő volt ennyi, így lediktálta az eszét, aminek a határideje három hét múlva lesz esedékes, majd szabadjára engedte a hallgatókat. Akik közül páran még intéztek tanárukhoz egy-két érdeklődő kérdést, de amikor az szokása szerint derűsen és röviden válaszolt rájuk gyorsan kiterelte őket. Így ketten maradtak a teremben. Ő és Klaus.

• Színes előadás volt és a hallgatóid nem is tudják milyen valósághűek azok, amiket elmondasz nekik – köszöntötte a halhatatlant Klaus.
• Addig jó nekik még nem tudják – felelte Methos szokása szerint cinikus felhanggal. Nem, mint, te pontosan tudnád, hogy ki is vagyok valójában, gondolta a halhatatlan. Mivel annak ellenére, hogy véleménye szerint barátok voltak a hibriddel jobb szerette nem megosztani senkivel azt, hogy pontosan kicsoda is ő. Elvégre nem véletlenül tudott megélni ilyen szép kort. Ugyanis lassan ötezer éve taposta az anyaföldet. Így aztán ő birtokolta a világ legöregebb halhatatlana címet. A hibrid elnevette magát és megölelte a férfit.
• Rég találkoztunk – vigyorodott el az ősi.
• New Orleans-ban az 1800-as évek elején… vagy talán az 1960-as években? Utóbbi kissé homályos – válaszolta a halhatatlan viszonozva a gesztust.
• Azt hiszem ezzel nem csak te vagy így. Valamint úgy látom a Benjamin Adams név már nem kedves a számodra és már nem orvosként keresed a kenyered, hanem egyetemi tanárként – húzta fel a szemöldökét némileg érdeklődve, mivel legutóbbi találkozásukkor így hívták a férfit és a foglalkozása is más volt, mint, ahogy az említette is.
• Fő a változatosság – válaszolta Methos derűsen. – Mit szólnál, ha innánk valahol? Tudok egy remek bárt – vetette fel a halhatatlan. Persze természetesen tisztában volt azzal, hogy a hibrid nem véletlenül kereste őt fel. Legalábbis a baráti látogatás valószínűsége igazán csekély, szinte teljesen elenyésző volt.
• Rendben. Lehet róla szó. De mit szólnál ahhoz, ha mondjuk Mystic Fallsban találkoznánk holnap? És akkor ott is maradhatnál segíteni nekem egy ideig – válaszolta Klaus komolyan.
• Mystic Falls? Tudod, hogy nem szeretem az olyan helyeket, ami annyira veszélyes lehet és az a város nagyon is kiemelkedő ebből a szempontból. Főleg, ha a környék halálozási statisztikáját nézzük – közölte Methos pislogva. Tényleg nem volt oda az olyan helyekért, ahol a feje könnyen leválhatott a nyakáról, mivel már igazán hozzánőtt és semmiképpen sem szeretett volna megválni tőle. Ugyanis minden mást túl élt volna, de, ha valaki megszabadítja a fejétől, akkor ötezer év ide, ötezer év oda ő is ugyan úgy meghal, mint mindenki más.
• A régi idők emlékére – jegyezte meg az ősi erősen győzködve barátját ennek a lépésnek a szükségességéről.
• Fontos dologról van szó? – kérdezte Methos az asztalának dőlve, bár lehetett rajta látni a tétovázást.
• Számomra létkérdés – közölte az ősi komoran célozva az őt fenyegető veszélyre. - És mivel az ismeretségi körömben te vagy az egyetlen olyan személy, aki akár évezredekkel idősebb nálam, így a tapasztalatodra lenne szükségem – tette hozzá továbbra is rábeszélően és mintegy érdeklődve elejtette azt a kimondatlan kérdést, ami mindig is érdekelte barátjával kapcsolatban. Vagyis a kora. Tudta, hogy Benjamin, vagy ahogy most nevezi magát Adam több mint háromezer éves, de Klaust azért érdekelte volna a pontos kora. Viszont annyira nem számított neki a dolog.
• Értem – mormolta a halhatatlan. - A tőlem telhető tapasztalttal segítek neked. Persze figyelmeztetlek, hogy az nem valami sok és nem olyan kiterjed, mint elvárandó lenne – egyezet bele Methos eléggé vonakodva. Erre legfőbb oka az volt, hogy Violet és ő így legalább kikapcsolódnak egy kicsit. Valamint biztos volt abban, hogy Klausnak mennyire sok idejébe is telhetett az, hogy rászánjam magát a segítségkérésre. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész MacLeod miatt van. Túl sok időt töltöttem a közelében és engem is megfertőzött a jószívű és tisztességes „Segíts, fele barátaidnak” maszlaggal, gondolta az öreg halhatatlan némileg keserűen.

• Örülök, hogy elfogadod – vigyorodott el Klaus és bár nem volt leolvasható Methos mégis tudta, hogy megkönnyebbült. Ami őt ezzel egyenesen arányosan nyugtalansággal töltötte el. Igazán nem tudta mi az, ami ennyire zavarja az ősi, úgymond lelki nyugalmát, de sejtette, hogy az nem lehet valaki kellemes és veszélytől mentes vállalkozás. És ő - a maga meg véleménye szerint - soha sem szerette a veszélyt. Életfilozófiájának a következőt vallotta: „Élj, erősödj, és harcolj egy másik napon” Szóval tényleg nem kereste a bajt, ami Duncan MacLeod-dal kötött barátsága óta valahogy folyton-folyvást megtalálta. Viszont tényleg megértette azt, hogy Klaus nem véletlenül fordult hozzá. Így aztán úgy ítélete meg, hogy barátja annyit igazán megérdemel a már említett régi idők emlékére, miszerint meghallgatja őt. Akkor is, ha erre a beszélgetésre a veszélyektől cseppet sem mentes Mystic Fallsban fog sor kerülni.
• Elhiheted, hogy azért a magam módján fogom intézni a dolgokat – felelte Methos óvatosan célozva rá, hogy ő még csak a beszélgetésre gondolt és nem másra. Ugyanis nem szerette volna kockára tennie a saját és még inkább a lánya fejét.
• Tudom, és én nem is várok el tőled ennél többet… Holnap várlak a Mystic Fallsban lévő villámban, ha nem találod az oda vezető utat, akkor hívj fel – jegyezte meg Klaus és megadta a telefonszámát.
• Talán a lakosok nem segítőkészek felétek? Pedig azt hittem a déli vendégszeretett arrafelé azért még eléggé meghatározó – mondta Methos és közben összepakolta a cuccait, mivel a mai napra ez volt az utolsó előadása.
• Attól függ, hogy kit fogsz ki – húzta el a száját az ősi. Nem igazán hitte, hogy például Damon Salvatore szíves örömes bárkit útbaigazítana, főleg, ha az a személy őt keresi.
• Hidd el, ha Violet megkérdez valakit, akkor az válaszolni fog vagy így, vagy úgy – közölte az öreg halhatatlan vidáman. Ugyanis ha szükséges volt, akkor lány tudott kíméletlen és adott esetben bájos is lenni.
• Violet? – kérdezte Klaus érdeklődve.
• A lányom – válaszolta Methos röviden, de tisztában volt azzal, hogy az ősinek nem lesz ennyi elég ezzel kapcsolatban. Igaza volt, de ötezer év után már nem igazán érte őt sok meglepetés. Bár Violet pont egy ilyen váratlan és abszurd meglepetés volt, de az emberek viselkedését mindig is jól kikövetkeztette.
• A lányod?! Nem hittem volna, hogy azaz örökbefogadó típus vagy – csóválta meg a fejét a szentimentális elképzelésre Klaus. Mivel a férfival kapcsolatban ez egyáltalán nem volt összeegyeztethető téma.
• Violet, a vérszerinti a lányom – jelentette ki a halhatatlan őszintén tudva, hogy ez tényleg példaértékű az ő gyermekáldástól mentes világukban.
• Úgy tudtam, hogy nektek halhatatlanoknak sem lehet saját gyereketek – ráncolta össze a homlokát az ős meglehetősen értetlenül.
• Nos ez így is van, de nekem lehet és van is – vágta rá Methos derűsen jelezve, hogy nem igazán szeretné tovább forszírozni ezt a témát.
• Most gratulálnom kéne? Mennyire ideje vagy valakinek a büszke édesapja? – kíváncsiskodott Klaus egy időre ejtve a hogyan kérdést. Elvégre ezt bőven lesz még idege megtudni.
• Már egy ideje – mormolta Methos elmosolyodva. Amikor Violet először meghalt, akkor erősen félt, hogy lánya vele ellentétben nem lesz halhatatlan, de szerencsére minden rendben volt. Már persze, ha leszámítjuk lánya első halálának a körülményeit.
• Ő is halhatatlan – jelentette ki az ős. Mivel az elhangzottak alapján ezzel kapcsolatban egy csepp kétség sem merült fel benne.
• Az – erősítette meg Klaus ezzel kapcsolatos véleményét Methos.
• Rendben, akkor holnap várlak téged és a… lányodat a villámban – jegyezte még meg búcsúzóul az ősi. Aztán távozott. Még több kérdéssel, mint ahogy ide jött.
• Ott leszünk – szólt még után Methos. A cuccait felkapva ő is kifelé vette az irányt, hogy minél előbb közölni tudja a híreket Violet-el.

Elijah udvariasan előreengedte a lányt és egy asztalhoz lépve még a széket is kihúzta előtte. Violet kissé megcsóválta a fejét jelezve, hogy ezt ő feleslegesnek tartja, de mivel ismert hasonló stílusú személyeket szó nélkül hagyta. Joe fél szemmel őket figyelte, aztán Duncan felé fordult.

• Honnan ismered a fickót? – kérdezte a tulajdonos egyik legjobb barátjától.
• Én nem ismerem, de az egyik régi ügyfelem, jobban mondva üzlettársam ajánlott neki és felkeresett a fordítás kapcsán – válaszolta Duncan.
• És, hogy-hogy nem te nézted meg? – érdeklődte Joe, aki azért el tudta képzelni, hogy barátja puszta kedvességből tette azt, amit és valójában ő maga is meg tudta volna oldani.
• Nem tudtam elolvasni – vallotta be a hegylakó némileg szégyenkezve és bánatosan az e miatti tény miatt.
• Előfordul Mac – vigyorodott el barátja. Aztán vigasztalás gyanánt egy üvegsört helyezett a hegylakó elé.
• Tudom, először felmerült bennem az, hogy Violet talán nem jó választás – célzott MacLeod a lány apjára. – De aztán amilyen gyorsan jött az elképzelés úgy el is vetettem – tette hozzá őszintén. Ugyanis sejtette, hogy az e pillanatban távol lévő barátja lelkesen belevetette volna magát a dologba, de igazán nem tudta elképzelni, amint Elijah-val tárgyal. És annak ellenére, hogy Violet olyan volt, mint az apja Duncan a lányt mégis jobb szívvel bízta meg ilyesmivel. Akkor is, ha az kissé szétszórt és rendetlen volt. Ugyanis tisztában volt azzal, miszerint Violet-nek mennyire fontosak az ilyen iratok. Valamint milyen vidám lesz attól, hogy kibogarászhatja a régi írást.
• Egyébként is unatkozott – közölte Joe. Tudva, hogy a lány nyilván - vagyis ha megfelel majd az igényeinek - akkor nagyon is örülni fog a felkérésnek. Mert egyrészt lesz valami, amivel lekötheti magát és másodrészt az olyan dolog lesz, amit szeret is. Ami Violet esetében döntő jelentőségű volt. Ugyanis Joe sejtette, hogy a lány azért ilyen válogatós a munkalehetőségei terén, mert nem találja azt, amit tényleg szívesen végezne. Úgy, mint, ahogy én a bárjaim vezetését, gondolta a férfi büszkén és ismét letörölte a pultot, hogy az újra csillogjon. Ugyanis a lány táskájából kivett dolgok némelyike foltot hagyott. Ilyen volt egy nyilvánvalóan folyó tollnak a nyoma.
• Igen, kirúgták. Már megint. Még szerencse, hogy először felhívtam a munkahelyét arról, hogy bent van e – ráncolta a homlokát rosszallóan a hegylakó.
• Az a lényeg, hogy megtaláltad – vigyorodott el a tulajdonos. Igazán elképzelte volna MacLeod-ot, amint magabiztosan bemegy a lány - most már egykori - irodájába és ott kicsit sem kedvesen kiadják az útján. Tudta, hogy ezt az elképzelését meg kell majd osztani Methosszal, aki az ilyen dolgokon mindig jót szórakozott. A maga cinikusan derűs hangulatában.
• Sejtettem, hogy itt lesz, mivel ha kirúgták, akkor nem fog otthon búslakodni, hanem le akarja, majd vezetni a feszültségét, jobban, mint általában. Az egyetemi óratartást kizártam és mivel nálam nem volt egyedül te maradtál és az, hogy lejött egy italra ebben az ítéletidőben – simította végi most rövidre nyírt haján Duncan. Szerette, amikor hosszú volt, de úgy vélte igazán ideje lesz rajta változtatnia, így tehát már jó ideje levágatta, és nem hagyta, hogy nagyon hosszúra megnőjön.
• Már te is az idővel jössz? Azt hittem, azaz angolok szokása – jegyezte meg Joe. MacLeod megsértődött barátja ezen megjegyzése miatt. Ugyanis ő ízig-vérig skót volt és nem szerette, ha bárki is mást feltételezett róla. Még célzás szintjén sem. A tulajdonos pedig elgondolkozott rajta, hogy mostanában túl sok időt tölt Methosszal és Violet-tel, akiktől eltanulta a szurkálódás ezen formáját, mivel ő inkább az a tényközlően lényegre rámutató típus volt.

Elijah a szék karfájára helyezte a kabátját, aztán a zakója belső zsebéből elővett pár kinagyított fényképet. Először a legfelsőt adta oda a lánynak, mivel szerette volna biztosan tudni azt, hogy Violet annyira jó ebben, mint amennyire Duncan állította. Persze nem vonta kétségbe MacLeod szakvéleményét, mivel jó emberismerő lévén beszélgetésük alatt megállapította, hogy becsületes ember, aki remekül ért a régiségekhez. Mint, ahogy a próba-fordítást is remekül vette. Viszont az ős ilyesmivel kapcsolatban jobb szeretett saját maga meggyőződni a dolgokról. És bár MacLeod egy ideig habozott a végén mégis rábólintott a kérésre. Elijah maga is lefordította volna az iratokat. A gond ott kezdődött számára ezzel kapcsolatban, hogy az olyan dialektusban íródott, ami teljesen ismeretlen volt előtte. Legalábbis nem volt elég az, hogy csak egy-két szót értett meg belőle, mivel neki a teljes szövegre szüksége lett volna.

Violet pár pillanatig tanulmányozta a felé nyújtotta lapot, aztán elmosolyodott.

• Mindössze erről lenne szó? – kérdezte felnézve az őt figyelő nyugodt szempárba.
• Attól függ – válaszolta Elijah tárgyilagosan. - Le tudja fordítani nekem? – kérdezte kíváncsian és annak ellenére, hogy nem mutatta ki kételkedett. A lány fiatalnak látszott, de ha képes rá, akkor neki tökéletesen meg fog felelni.
• Egy legenda van ide leírva, amit előzetes mondjuk úgy… véleményem szerint egy aszték sámán írt. A nap és a hold átka található rajta. Mely szerint a vérfarkasok, és a vámpírok szabadon éltek még egy sámán meg nem átkozta őket. Azóta a vámpírok a nap, a vérfarkasokat, pedig a hold átka köti. A vérfarkasok átkát egy holdkőbe zárták – fordította Violet. – Ezt akarta hallani, igaz? Átmentem a próbán? – kérdezte csípősen, mert látta a férfin, hogy tisztában van a szöveg tartalmával.
• Utólagos bocsánatát kérem ezért, de szükségesnek éreztem kideríteni azt, hogy valóban annyira sikeres fordító, mint, ahogy azt Duncan említette – válaszolta Elijah tényközlően és szeme se rebbent arra, amiért a lány röpke öt perc alatt lefordította neki azt a legendát, amit még bátyja készített a természetfeletti lények úgymond átveréseként, mert ennek a kihasználásával akarta megtörni az átkát. Ami azóta már sikerült neki.
• Akkor most meggyőződött arról, hogy nem vagyok csaló. Ugye? Szerintem ne raboljuk tovább egymás idejét feleslegesen – mondta Violet.
• Természetesen. Ezekről az iratokról lenne szó – helyezte az asztalra a többi képet, amik arról a tekercsről készültek, ami számára olyan nagy fejtörést okozott.
• Le tudom fordítani, de attól tartok ez több időt vesz, majd igénybe – mormolta a lány rövid tanulmányozás után vidáman és izgatottan szemlélve a képeket.
• Igazán lekötelez vele. Pontosan mennyi időre lenne szüksége? – érdeklődte Elijah és a csekkfüzetét, valamint egy tollat elővéve kitöltötte a szükséges rovatokat, mivel úgy vélte, hogy bizonyos összeget most ad oda a lánynak és a többit meg később. Elvégre egy kis ösztönzés sose árt, főleg, mert ilyen fontos dologról van szó.
• Egy hét, de lehet, hogy több vagy akár kevesebb. Nem tudom – válaszolta Violet pár perc töprengés után. Az iratok tényleg régiek voltak és bár elbírta olvasni őket voltak olyan részek, amiket nem értett és tudta, hogy elgondolkozik rajta, akkor világosabb lesz számára.
• Legyen úgy. Ez lenne a telefonszámom. Kérem, értesítsen, ha sikerrel járt – nyújtotta át a friss csekket és a névjegykártyáját az ős.
• Úgy lesz – válaszolta Violet. – Biztos abban, hogy ez a csekk jó összeget tartalmaz? – kerekedtek el némileg a szemei a hat, majdhogynem hét számjegyű összeget látva.
• Biztosíthatom, hogy jó összeget tartalmaz – válaszolta Elijah nyugodtan.
• Ha maga mondja – motyogta Violet. Aztán, amikor a férfi távozni készült még utána szólt. - Egyébként ugye tudja, hogy a legendája sántít? Úgy értem az aszték sámánokat egyáltalán nem érdekelte a vérfarkasok és a vámpírok szabadon élnek e, avagy sem – szúrt még oda a távozó férfinak egy tanulságos fricskát mely szerint valóban nem kamuzott azzal kapcsolatban, hogy eltudja olvasni a régi írásokat és némileg a hátteret is tudja. Legyen bármilyenről is szó.
• Tisztában vagyok vele – biccentette Elijah, aztán előzetes szándéka szerint elhagyta Joe bárját, de távoztában még udvariasan odabiccentett a pultnál lévő Duncan-nek.

• Te Mac, milyen ügyfeleid vannak? – érdeklődte Violet, aki összeszedte a képeket és visszatelepedett a pulthoz.
• Hogy érted? – válaszolt kérdéssel a kérdésre MacLeod.
• Kaptam egy csekket, és azt hiszem, hogyha kész leszek a fordítással, akkor kapok még egyet.
• Én is így szoktam csinálni – biccentett hegylakó bölcselkedve. Violet felhorkantott.
• Ebben nem kételkedtem, de vess egy pillantást erre – lobogtatta meg végül az Elijah-tól kapott csekket a fekete hajú férfi orra előtt. Akinek szemei az összeget látva elkerekedtek. Joe, aki oldalról pislantott oda elfüttyentette magát elismerése kifejezése érdekében.
• Ezt nevezem! Mégis milyen iratokat kell lefordítanod, amik ilyen sokat érnek? – kérdezte némileg értetlenül a tulajdonos.
• Elég régiek – válaszolta Violet boldogan elvigyorodva. MacLeod barátságosan összekócolta a lány haját, aki morcosan rápillantott. Utálta, amikor a hegylakó gyerekként kezelte őt. Leginkább azért, mert az apja már kiskorában is úgy bánt vele, mint egy felnőttel. Fő szempont az őszinteség alapon, akkor is, ha az néha ijesztő, zord és cseppet sem barátságos. Viszont Duncan amolyan fogadott nagybácsiként sokkal zavaróbb volt, mint Methos. Mert ő inkább a maga szentimentális nézeteit vallotta.
• Akkor most lesz munkád, és pénz is kapsz érte, amiből megleszel egy ideig – közölte Joe.
• Nincs pénzetek? – kérdezte Duncan majdhogynem aggódva.
• Van pénzünk – válaszolta Violet határozottan. Tényleg az ő olykori rész munkaidejéből, valamint apja egyetemi keresetéből egészen szépen megvoltak. És, ha az ellenkező eset is állt volna fent nem kért volna sem ő, sem pedig az apja a barátaiktól. Violet úgy vélte, hogy inkább alkalmazz egy-két trükköt, amit Amandától, Duncan halhatatlan barátnőjétől tanult. Aki történetesen tolvajként kereste kenyerét. - Mit gondolsz Elijah-nak miért kell ez az irat? – érdeklődte a hegylakó felé fordulva.
• Nem tudom, biztos műkedvelő, akit érdekelnek a régi dolgok – válaszolta a kérdezett.
• Ha te mondod – mormolta Violet erősen szkeptikusan a magyarázat ezen formájával szemben. Aztán pillantását az ajtó felé emelte, ahogy Duncan is, mivel megérezték egy halhatatlan közeledtét, de csak a lány apja lépett be a bárba.

Methos Ducan-hez hasonlóan sejtette, hogy lánya pontosan hol is tartózkodhat. Így a pulthoz lépve elfoglalta a Violet másik oldalán lévő üres széket. Aztán adott egy gondoskodó puszit lánya homlokára. Aki mosolyogva viszonozta azt, csakhogy ő édesapja arcára adta. Joe és MacLeod néha igazán csodálkozott azon, hogy ilyen szeretett teljesen viselkednek egymással. Mármint legjobb barátokként, sőt szoros apa-lánya kapcsolatként. Amit alapesetben egyikükből sem nézték volna ki.

• Chicago szeles ideje néha igazán kiborító – közölte az öreg halhatatlan megborzongva, aztán kortyolt egyet a Joe által adott sörből.
• Már te is? – csóválta meg a fejét a tulajdonos.
• Mit én is? – kérdezett vissza értetlenül Methos. – De mindegy is, az egyik régi barátom kérte, hogy látogassam meg – tette hozzá.

Így tudatva Duncan-el és a figyelővel, hogy pár napig házon kívül lesznek. És ennek következtében igazán ne aggódjanak érte és a lányáért. Persze azért sejtette, hogy Violet-ért ettől függetlenül valahogy jobban fognak aggódni, mint példának okáért érte, de csak azért, mert róla tudják, hogy nagyon is meg tudja védeni magát. Ha az feltétlenül szükséges, mert azért a legtöbb esetben szerette elkerülni a harcot. Nem hiába élt meg ilyen szép kort. Az öreg halhatatlan úgy ítélte meg – saját véleménye szerint teljesen jogosan -, hogy lánya is olyan jó kardforgató, mint ő maga. Elvégre még tanítani sem kellet őt bizonyos okok miatt. Bár tisztában volt azzal is, hogy Duncan ettől függetlenül még tanított lányának egy-két dolgot. Még most is emlékezett a hegylakó lelkesen büszke arcára azzal kapcsolatban, amikor Violet közölte velük, hogy ha már karddal kell megvédenie magát, akkor az legyen egy katana. Duncan boldogan készített is neki egyet. Aminek a megmunkálása még Methos számára is tetszetős volt. A penge úgy vágott, mint kés a vajat és a markolatának sötét színe lánya számára felért egy születésnapi ajándékkal. Egy olyannal, amire az élete megóvása érdekében erősen ajánlott, vagyis jobban mondva feltétlenül szükséges volt.

• Kirándulunk? Szuper – vigyorodott el Violet. Remélve, hogy sok halhatatlannál találkozhat, akiknek a fejét veheti. Nem igazán érdekelte, hogy ott, ahová mennek, majd másfajta halhatatlanok is vannak, mint amiket ő eddigi élete során közvetlen tapasztalat útján megismert.
• Igen, gyere, menjünk is bepakolni – indítványozta Methos vidáman, mintha nem éppen egy nagyon is veszélyes városba tartanának nemsokára. Az élet néha nehéz, gondolta az öreg halhatatlan fáradtan. És kabátját magára véve lépett ki a viharos szélbe. Lánya felkapta magára a kabátját, megragadta a táskáját, és sebesen követte őt, közben már alig várta, hogy megismerkedjen apja régi barátjával.
• Néha olyanok, mintha ikrek lennének. Szerinted? – kérdezte Joe fejcsóválva nézve a két távozó után. – Mac, figyelsz te egyáltalán? – tette hozzá, mert a fekete hajú halhatatlan láthatóan teljesen elmerült a saját világában és így nem hallotta meg, amit neki mondott.
• Észrevetted, hogy Methos nem közölte velünk, hogy pontosan hová is mennek? – kérdezte a hegylakó némileg aggódva e miatt a tény miatt.
• MacLeod ne legyél ennyire kíváncsi és aggódó – válaszolta Joe és inkább a hozzá lépő vendéget szolgálta ki. Duncan azonban nem nyugodott meg. Valahogy rossz érzése volt ezzel az egész kirándulással kapcsolatban.

I. fejezet

Íme, itt is vagyok az I. fejezettel. Kíváncsian várom a véleményeteket ezzel kapcsolatban. Nem is szaporítom tovább a szót. Kellemes olvasást :)

 

Szeles város

„Nem lehet lekötni. Szabad szellem vagyok: oda megyek, ahova a szél repít. Joanne Harris”

Chicagót nem véletlenül nevezték Szeles városnak. A szélerősség néha olyan méreteket öltött, hogy nemcsak a fák lombkoronáját rázta meg - azon a majdnem kiszaggatlak a földből módon -, hanem az embereket is rendesen átjárta. A fejük tetejétől a lábujjuk hegyéig és bárhogy, bármennyire is öltöztek fel ez ellen az nem igazán hatásos. Ugyanis nem volt olyan öltözet, amelybe egy aprócska fuvallat ne került volna be és akkor már kész is volt a természettől ajándékba kapott kedves kis hidegrázási adag. Aminek nem sok ember örült igazán szívből. Leginkább azért, mert az olykor akár csontig hatoló légáramlatot nem bírta sokáig a szervezetük, akkor sem, ha már gyerekkoruktól kezdve ehhez az éghajlathoz voltak szokva.

Legtöbben az otthonaikban a kandalló vagy a radiátor mellé ülve figyelték a kinti zord időjárást, és hálát adtak, hogy ha aznapra már nem kellet kimozdulniuk a meleg és kényelmes házból. A munkahelyek is egyfajta menedéket adtak az idő elől. Csak hát ott nem pihenhetett az ember egy bögre meleg kávéval a kezében és mulathatott kárörvendően azokon, akik ilyenkor valahol kint igyekeztek valahova. Vagyis megtehették a magukban való mulatozást, de persze nem sokáig, mivel várta őt az aznapi munka. A tanulók az iskolában a felnőttekhez mérten elkenődve figyelték a tájat, és magukban reménykedtek abban, hogy délutánra esetleg kisüt a nap. Ami által nem kéne lemondaniuk az aznapra tervezett vásárlást, edzést és barátokkal való sétákat. Az időjárás azonban nem engedett és makacsul ellenállt az emberek reményeinek.

Épphogy elmúlt délután két óra és már szinte éjszakai sötétség lepte el a várost. A szél csavargatta a fákat és ezzel együtt az emberek idegeit is. Akik átkoztak ezért, mindent és mindenkit. A már felsorolt embereken kívül voltak olyanok is, akik hangulatos helyekre ültek be, ahol kellemesen meleg fűtés uralkodott és vidáman italozhattak a barátaikkal, ismerőseikkel. Elfeledve minden gondjukat, bajukat. Ilyen hely volt Joe bárja is. Ahol a kora délutáni óra ellenére hangulatos tömeg gyűlt össze, hogy megvitassák egymással problémáikat, vagy csak fecsegjenek egy kicsit a remek kiszolgálás mellet. A hely széles körben ismert volt, így aztán a fiatal tinédzser korosztályoktól kezdve jártak oda az idősebbekig bezáróan.

A bárban most is – mint, ahogy a általában szinte mindig - lágy blues zene szólt - ami egyébként a tulajdonos kedvenceinek egyike volt – és az emberek körbeülték az asztalokat, hogy társalogjanak egymással. És ha valaki érkezett – legyen az ismerős, avagy számukra teljesen ismeretlen személy – akkor mindenki vetett felé egy részvétteljes pillantást, leginkább azért, mert ezeket a személyeket teljesen átjárta a hideg szél és majdhogynem teljesen megtépázta őket a rideg idő.

A tulajdonos maga egy kissé már idősödő férfi volt, akit - a bár nevéből adódóan - Joe-nak hívtak. Joe törlőrongyával könnyed mozdulatokkal törölte le a pultot, ami egyébként nem igazán igényelte ezt, de ez cseppet sem zavarta ezt a tevékenységet végző férfit. Halvány mosollyal az arcán pillantott körbe a helységben. Igazán büszke volt bárjára, ami mellékes munkájának köszönhetően nem csak itt volt megtalálható, hanem máshol is. Szerte a világban. Szerette a munkáját. Mind a kettőt, igaz, hogy a bárvezetés inkább csak amolyan kereső hobbi volt számára. Ugyanis Joe, amikor éppen nem a bártulajdonos szerepében tetszelgett, akkor Figyelő volt. A Figyelők halhatatlanokat figyeltek meg és jegyezték le történetüket. Viszont a bárban tudott zenélni. Ugyanis Joe nemcsak szerette a bluest, hanem játszotta is. Nagyon is jól. A vendégei legtöbbje ezért is járt ide, mert tudták, hogy itt nemcsak a kiszolgálás színvonalas, hanem a hangulat is.

Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt és egy barna hajú lány lépett be. Lehetet látni rajta, hogy alapos csatát vívott a hevesen fújó széllel és – ahogy ez már lenni szokott a valóságban - nem nyert. A haja kuszán és kócosan állt ezerfelé, amit ideges mozdulatokkal próbált megregulázni. Hosszú, divatos és leginkább praktikus fekte kabátja félig be volt gombolva. Azért, hogyha szükséges, akkor könnyedén elő tudja venni az alatta lévő kardot, de addig a pillanatig lehetőleg ne vegyék észre, hogy ilyen adott esetben igazán veszélyessé váló fegyver található nála.

• Nem értem miért nem lehetne az, hogy egy nap ne ezzel a szeles idővel kelljen hadakoznom – mormolta bosszúsan letelepedve a pultnál lévő székek egyikére. Kabátját letette a széke háttámlájára. – Hello Joe – tette hozzá köszöntve a tulajdonost.
• Violet, Chicagóban vagyunk – mutatott rá a nyilvánvaló tényre a férfi.
• Tudom, tudom – legyintette a lány jelezve, hogy ez most igazán kevés azok után, hogy a szél szinte felkapta őt és úgy dobálta, mint a bábmesterek a marionett bábuikat. A lány közben a táskájában kezdett kutatni annak érdekében, hogy a fésűje segítségével némileg rendbe szedje magát, és ne úgy nézzen ki, mint aki most ébredt fel, vagy az előbb kötött közelebbi ismeretséget egy konnektorral. Azonban a keresett tárgy – mint ahogy az ilyenkor lenni szokott - csak nem akart elkerülni. Ezért Violet elkezdte kipakolni – jobban mondva kiszórni - táskája tartalmát a pultra, amit a tulajdonos egy félig rosszalló, félig elnéző pillantással figyelt. A vele szembe lévő lány ezt fel sem vette. Néha annyira érzéketlen, mint az apja, gondolta Joe. Nem véletlen a mondás azzal kapcsolatban, hogy apja lánya. Bár Violet már nem is lány, hanem inkább egy felnőtt nő, de valahogy nehéz elvonatkoztatnom a valóságtól. Főleg mivel tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a vele szemben helyet foglaló személy nem igazán fog már megöregedni.
• A sapkám, most nézd meg! Otthon több mint egy órát töltöttem a keresésével erre itt volt a táskában – mormogta vádlón pillantva az érintett ruhadarabra.
• Ez már csak így szokott lenni – bölcselkedett Joe, de a lány már ismét belemerült a fésűkeresésbe.

Közben táskájából különféle tárgyak kerültek elő. Volt ott egy hatalmas kulcscsomó, amivel kapcsolatban Joe inkább nem is akarta tudni, hogy mire kell, mert tudomása szerint a lány csak négy darabot használt belőle, ezért a többi igazán indokolatlannak tűnt. Aztán a kipakolás következtében most már volt a pulton több toll, hajlakk, csat, egy monogramos svájci bicska, esernyő – amit egyértelműen felesleges lett volna kinyitni -, telefon, egy történelmi szaklap, pár darab kétes kinézetű cukorka – aminek a kora már nem volt beazonosítható – és végül még sok más dolog, ami a férfi véleménye szerint már tényleg túlzás volt.

• Megvan – jelentette ki ezután Violet diadalmasan és aztán gyorsan a női mosdóba vonult, hogy az ott lévő tükörbe nézve fésülje olyan állapotba a haját, amiben már emberek közé merészkedhet.

Joe ismét a pulton szanaszét lévő holmikra pillantott és megengedett magának egy fáradt sóhajt. Violet, annak ellenére, hogy már nagyon nem volt gyereknek mondható, attól a rend még nem igazán tartozott azok közé a dolgok közé, amik körülte megtalálhatóak voltak. MacLeod-nak igaza van. Violet és a rend néha ádáz és soha ki nem békülő esküdt ellenségei egymásnak, gondolta a férfi egyik legjobb barátja ezzel kapcsolatos szavajárásán töprengve. Közben szinte automatikus mozdulattal öntött ki egy pohár cola-t a lánynak. Tudva, hogy az úgyis azt fogja kérni, mivel alkoholt csak a rosszabb napjaiban és jeles eseményekkor fogyasztott.

Violet büszkén vigyorogva huppant vissza a székére. Aztán a kólájába kortyolt és, mint ahogy azt a tulajdonos sejtette ügyet sem vetett a körülötte lévő káoszra. Érzéketlen és néha azt hiszem, hogy szemrebbenés nélkül megölne bárkit, aki megzavarja. Ezen gondolatait egyszer megosztotta a lány apjával is. Aki szokásos könnyedén derűs mosolyával és e mondattal válaszolt: „Én is ilyen voltam.” Joe-t ez egyáltalán nem nyugtatta meg, sőt mondhatni még jobban felzaklatta és örült neki, hogy MacLeod, akkor nem volt velük, mert abban az esetben legjobb barátai ismét összevesztek volna. Ugyanis, ha Methosnak - Violet apjának - a múltja szóba került MacLeod jóérzése és magasabb erkölcsi érzéke nem engedte, hogy elnézze az akkoriban megtörtént eseményeket. Akkor sem, ha azok már régen, réges-régen történtek és nem most.

Violet megitta az italát és aztán kedvtelenül a pultra támaszkodott az egyik könyökével és a szabad kezével az immár üres poharában lévő szívószállal játszadozott. Unalma tökéletesen leolvasható volt az arcáról. Az a fajta lány volt, aki a legtöbb esetben szeretett valamit csinálni. Leginkább verekedni, vagy valamivel levezetni a felesleges tartalék energiáit. Most azonban erre nem igazán volt lehetősége.

Apja az egyetemen volt és éppen valamelyik régi élményét mesélte a tanulóknak, akik erről nem tudva élvezték és ámultak a színes történelem órán, mivel el nem tudták képzelni, hogy professzoruk, hogyan is tudja ilyen élethűen előadni és elmondani az ókorban történteket. A legtöbben viccesen mindig felvetették, hogy a férfi nyilván azért tudja ilyen jól és részletesen, mert ő maga is ott volt. Nem is tudták, hogy ezzel mennyire fején találták a szöget. Mindig nevetve megrázták a fejüket, mivel tanáruk alig nézett ki idősebbnek tőlük.

Violet másik lehetőség a kedvtelenségének az előzésére Duncan MacLeod lett volna, aki azonban most nem ért rá a lánnyal foglalkozni. Egyébként a legtöbb esetben sokat segített neki és leginkább az unokahúgaként szerette emlegetni Violet-et. Büszkén dicsérve annak eredményeit boldog-boldogtalannak. Duncan, a maga skót modorában egyengette a lány útját, aki néha örült ennek, néha viszont nem. Ugyanis a hegylakó – Duncan – gyakran papolt olyan értékekről gyakorlataik közben, amiket a lány teljesen és tökéletesen elengedett a füle mellett. A nagybátyjaként szerette MacLeod-ot, de tudta, hogy olykor egy álomvilágban él annyira naiv. Annak ellenére is, hogy a férfi jóval több évet élt már meg eddig, mint ő maga.

Harmadik lehetőségnek szóba jöhetett volna még Amanda. Aki Duncan barátnője volt már hosszú évszázadok óta rövidebb hosszabb kiesésekkel. És, amikor a közelükben volt, akkor mindig praktikus tanácsokkal látta el Violet-et a divattal kapcsolatban. Viszont a nő most éppen nem tartózkodott Chicagóban. Violet őszintén nem tudta hol is lehet pontosan, de sejtette, hogy a legváratlanabb pillanatban fog felbukkanni és nyilván azért, mert munkája során – ami a lopás volt – felbosszantott olyan valakiket, akiket egyáltalán nem lett volna szabad.

Joe-t meg csak nem hívhatta ki egy barátságos kardpárbajra! És nem is igazán lett volna kedves dolog tőle, ha ezt teszi, tudva, hogy a férfi mennyire fájdalmasan pillant mindig rájuk akkor, amikor olyan téma kerül szóba, ami számára lehetetlen, vagy az ő idején túl fog megtörténni. Violet, nem gondolta azt, hogy Joe öreg lenne. Elvégre az apja és Duncan sokkal öregebbek voltak! Mégis mindhárman tudták, hogy a férfi velük ellentétben egyre öregebb lesz, nem lelkileg – azzal semmi probléma nem volt, mert az akarta megvolt hozzá – de a teste felett akármennyire is próbálta tagadni maga és mások előtt is lassan eljárt az idő.

Elijah Mikaelsson őszintén szeretett volna az otthonában lenni Mystic Fallsban. Annak érdekében, hogy szokása szerint segítsen testvéreinek. Bátyának Klausnak, aki minden cselekedete ellenére szeretné összetartani a családjukat. Csak valahogy soha sem sikerül neki. Öcsének Kolnak, aki szokásos heves természetének köszönhetően Klaus ismét eltávolított az útból. Bár ahogy hallotta ez még mindig a jobb lehetőség volt. A rosszabb, azaz lett volna, ha megölik, de bátyja szerencsére megakadályozta ezt a borzalmasan felfoghatatlan és hallatlan cselekményt. Húga Rebekah, mint mindig most egyszerűen csak élni akart. Mint, ahogy ők mindannyian. De ezt nem tehették zavartalanul, mert valami folyton megzavarta őket ebben.

Azonban most nem volt lehetősége arra, hogy személyen nyugtassa és pátyolgassa őket. Az akadály az volt, hogy bár testvérei igényelték a segítéségét – mert olybá tűnt, hogy egymaguk soha sem tudnak boldogulni – otthonukban erre pont nem nyílt volna lehetősége. Éppen ezért volt most itt Chicagóban és tartott egy régiségkereskedés felé.

Talált egy régi tekercset, ami véleménye szerint pont azt tartalmazta, amire nekik a mostani probléma megoldásához szükségük volt. A gond ott kezdődött, hogy a szöveg annyira régi és ismeretlen dialektusban íródott, hogy Elijah egyszerűen nem boldogult vele. Pedig ő sem volt már fiatal és éppen ezért a legtöbb más számra ismeretlen vagy régi nyelvet elbírta olvasni. Azonban ez most nem így volt. Természetesen itt-ott értett belőle egy-két szót, viszont egy vajmi kevés volt az ő szempontjából. Ezért is döntött úgy, hogy szakértőt vesz igénybe. Mert egyszerűen tudni akarta, hogy mit tartalmaz a tekercs.

A régiségboltba belépve az ajtó fölé szerelt csengő jelezte érkezését. A hely valóban minőségi és igény helynek tűnt. Mindenhol precíz rend uralkodott és az ott lévő tárgyak felkeltették Elijah kíváncsiságát, viszont tudta, hogy most nem nézelődni és vásárolni jött, hanem más halaszthatatlan dolog miatt érkezett.

• Jó napot – köszöntötte őt barátságosan egy fekete hajú férfi, aki a bolt polcain lévő dolgokat rakosgatta éppen.
• Jó napot – viszonozta az üdvözlést Elijah udvariasan. – Duncan MacLeod? – érdeklődte a bolt tulajdonos felől, akit ajánlottak neki.
• Én lennék – biccentett az érintett. Duncan kíváncsian várta a belépő kisfogástalan viseletet hordó férfi itt létének okát. A számára teljesen ismeretlen személy egy udvarias diplomatának vagy üzletembernek nézett ki. Megszokott volt, hogy ilyen személyek jöttek hozzá és valamilyen értéknek a becsélést vagy vásárlás miatt. Most úgy érezte, hogy másról van szó.
• Elijah Smith vagyok, és valaki azt mondta nekem, hogy Ön segíteni tud nekem – mutatkozott be Elijah és tért rá a tárgyra.
• Mivel kapcsolatban? – kérdezte Duncan barátságosan. Jelezve, hogy a tőle telhető segítséget mindig megadja.
• Egy fordításról lenne szó. Daniel Montgomery ajánlotta Önt – árulta el ittlétének okát és jelölte meg azt a régiségkereskedőt, akit már korábban felkeresett. Régről ismerte Danielt és tudta róla, hogy megbízható, ha üzletről van szó. A férfi tovább irányította őt ide. Kifejezve, hogy neki Duncan MacLeod-ra van szüksége ebben a kérdésben.
• Ismerem őt – mosolyodott el Duncan. Ugyanis munkája során sok másik régiségkereskedővel nyílt alkalma barátkozni és Daniel volt az egyik ilyen. - Milyen szövegről lenne szó?
• Erről – nyújtotta át egy A4-es lapot rajta egy olyan szöveggel, ami számára nagyon is ismert volt és ez által szerette volna megtudni azt, hogy Duncan valóban az ő embere. MacLeod sikeresen vette az akadályt, így Elijah átnyújtotta neki a tekercsről készült képeket.
• Korát tekintve van vagy kétezer éves. Igazán jó állapotban van a tekercs, viszont a szöveggel kapcsolatban attól tartok én nem tudok segíteni önnek – válaszolta Duncan, akit egyáltalán nem lepett meg az előtti próba. Legalábbis nem teljesen. Ez régen nagyon is megszokott volt. A szöveg egyszerűen lenyűgözte őt és igazán sajnálta, hogy nem tudja saját maga lefordítani.
• Értem – válaszolta Elijah nyugodtan és bár nem látszott kicsit csalódott volt. Egyre jobban érdekelte mi van a tekercsen és az előbb egy pillanatra feléledt benne a remény, hogy végre megtalálta a megoldást. Aztán ismét zsákutcába jutott.
• Magam helyett viszont tudok mást ajánlani, ha ez megfelel Önnek, és teljesen biztosra tudom mondani, hogy az illető le fogja tudni fordítani a teljes szöveget – jelentette ki Duncan. Igazából két személyt is ismert, akik képesek voltak erre, de végül az egyiket szinte kapásból kizárta.
• Nekem megfelel. Találkozhatnék az illetővel? – érdeklődte Elijah.
• Személyesen? Tudja, nem igazán szereti az ilyesmit, általában rajtam keresztül szokta ezt tenni – válaszolta MacLeod vonakodva.
• Szükségesnek érzem azt, hogy személyesen beszéljek az illetővel. Remélem, megérti – közölte Elijah nyugodtan és udvariasan.
• Legyen – egyezett bele végül Duncan, mivel a tekercs korára tekintettel tényleg megértette.

• Hogy-hogy nem vagy munkában? – kérdezte Joe érdeklődve. Mivel tudomása szerint Violet-nek ebben a pillanatban éppen nem itt kellet volna lennie. Nem, mintha zavarta volna a társasága.
• Kirúgtak – felelte a lány közönyösen felpillantva.
• Már megint? – csóválta meg a fejét a férfi. Néha igazán elképesztette az, ahogy Violet elboldogult az életben. Mármint a szociális érzékenysége nem mindig volt valami magas fokon és érzéketlenül véleményt is nyilvánított ezzel kapcsolatban.
• Mi az, hogy már megint? – kérdezte Violet felháborodottan és kissé sértetten a véleménye szerint alaptalan vád miatt.
• Ezúttal mit tettél? – kérdezte végül Joe megpróbálván kikerülni a választ, mivel tudta, hogy a lány nem igazán tolerálná, ha megmondaná az igazat. Legalábbis ezzel kapcsolatban.
• Beolvastam annak a tahó főnökömnek azért, mert azt hitte, hogy attól, hogy a titkárnője vagyok már mindent megengedhet magának. És még ő volt felháborodva! De aztán mégis én jöttem ki győztesen – szólalt meg elégedetten.
• Mond, hogy nem jutattad, a kórházba nyolc napon túl gyógyuló sérüléssekkel – sóhajtotta Joe.
• Nem, a felesége volt, aki nem igazán volt elragadtatva attól, hogy a férje ennyire lazán fogja fel a kapcsolatukat. Azt mondta, hogy az ügyvédei majd keresni fogják, mivel azonnal beadja a váló keresetet – mondta Violet és elnevette magát. A nő kedvesen még fel is ajánlott neki egy állást, de a lány elutasította azt. Igazán elment a kedve mindenféle aktatologatástól.
• A legutóbbi állásod sem volt valami kiemelkedő – jegyezte meg a férfi elgondolkozva.
• Az állatkereskedés? Nem tetszett, ahogy a fickó az állatokkal bánt – mondta Violet.
• Emlékszem ide jött, aztán Mac jobb belátásra térítette – idézte maga elő az akkor történteket Joe.
• Duncan nagyon ijesztő tud lenni – vigyorodott el Violet. Mivel a hegylakó fekete hajával és elegáns sötét kabátjával úgy nézett ki, mint egy jól öltözött, bár cseppet sem kedvező ügyletekkel foglalkozó személy. Ami téves volt, mert MacLeod régiségkereskedő volt és mindig minden esetben megmaradt az egyenes úton az üzletben. Pont úgy, ahogy az életben is és igyekezett arra, hogy soha se térjen le róla és másnak is segített ebben. Akik nem mindig tudták ezt kellőképpen értékelni. A lány maga soha sem vélte úgy, hogy Duncan ijesztő lenne. Na jó egy kivétel volt, de az is régebben és az azért volt, mert a férfiban túltengett a sötét energia, de aztán a dolgok elrendeződtek.
• Én azért úgy vélem, hogy apád jegesen derűs pillantásának is köszönhető a dolog – jelentette ki Joe. Aki a legtöbb esetben úgy vélte, hogy Methos általában cinikus, vagy kedves hangulata sokkal inkább okot ad a félelemre. De a férfi tudta, hogy ezt ő leginkább csak odaképzeli azért, mert tudja, hogy legjobb barátja miket is tett a múltban.

• Ha szeretnél, itt dolgozhatsz – ajánlotta Joe pár perc múlva. Holott éppen elég felszolgálója volt, de úgy vélte, ha a lánynak szüksége van a munkára – időtöltés gyanánt, mivel Violet egyértelműen annak vette ezt – akkor tud neki egy kis helyet rendelkezésre bocsátani. Elvégre nem árt, ha eggyel többen vannak, mintha kevesebben, ami inkább vezetett fejetlenséghez. Persze Joe kézben tartotta az üzletét. A felszolgálókat személyesen ismerte és úgy vette fel őket. Valamint, mivel nem volt szőrös szívű, mindig adott nekik szabadnapot, ha azok kérték tőle, mert valami miatt szükségük volt rá.
• Nem, kösz nem – vágta rá Violet azonnal hárítva az ajánlatott. – Bocsi, Joe, kedves tőled meg minden, de nekem nem jön be ez a munka – tette hozzá látva a férfi csalódott és sértett tekintetét. Igazán nem akarta megbántani, főleg, mivel tudta, hogy a legtöbb esetben észre sem veszi, ha így tesz.
• Tudomásom szerint olykor helyettesíted apádat – szólalt meg Joe és próbálta túltenni magát az előbbi éles válaszon.
• Persze, de az nem az igazi. Ő szereti, ha a régi időkről mesélhet és a legtöbb esetben én is, de valahogy nem az… igazi – felelte Violet. Megértette, hogy az apja miért is érez így ezzel kapcsolatban és bizonyos szinten irigyelte őt. Akkor is, ha az emlékeit megosztotta vele. Bár a férfi ezt a legtöbb esetben és leginkább kiskorában nem szánt szándékkal és szívesen tette egyszerűen nem volt más lehetőség a számukra.
• Mac is biztos felvenne – jelentette ki a férfi. Azért tisztában volt azzal, hogy az érintettnek nem az öröm lenne az első érzése ehhez fűződően, főleg a lány rendetlen természetét ismerve. Duncan MacLeod szerette, ha a boltjában tökéletes és harmonikus rend uralkodott és, ha valami rossz helyen volt, akkor valósággal szívinfarktust kapott ennek következtében.
• A régiségekre ugyan az igaz, mint a történelemre, de azért fordításokat vállalok – vigyorodott el Violet, mert ezeket tényleg szerette csinálni. A gond ott kezdődött a számára kedves tevékenységgel, miszerint nem igazán volt sok munka ezen a területen, vagy, ha volt is, akkor nem kérték fel őt arra, hogy tegye meg, mert túl fiatalnak gondolták arra, hogy képes ilyesmit véghezvinni. Pedig a látszattal ellentétben már tényleg nem volt fiatal és apjának köszönhetően bármit képes volt lefordítani.
• Nem szokták kérdezni, hogy honnan tudod mi áll rajta? – érdeklődte Joe tudva, hogy a legtöbb ilyen írás nyilván nagyon idős és régi lehet. Nyilván olyan, amiknek a fordítására nincsen is semmi lehetőség más számára.
• Duncan útján fordítok és így velem közvetlen kapcsolatba nem kerülnek – közölte Violet. Tényleg nem akart hangyás fickókkal találkozni, akik folyamatosan azzal nyaggatnák, hogy miként is lehetett képes erre.
• Kivétel nincs? – kérdezte a férfi.
• Nem – rázta meg a fejét Violet határozottan. Legalábbis ő ekkor még így vélekedett erről. Aztán az ajtó felé fordította a pillantását, amikor a szokásosan ismerős érzés végig száguldott rajta. Tudva, hogy ez azt jelenti, hogy halhatatlan közeledik. Ugyanis ők – a halhatatlanok - bizonyos közelségből megérezték egymás jelenlétét. Ami igazán hasznos volt. A lány reakcióját észrevéve Joe is az ajtó felé pillantott.

Szóval mielőtt folytathatták volna a beszélgetést ismét nyílt a bár ajtaja és a már említett Duncan lépett be a bárba – őt érezte Violet -, akit egy másik férfi követett. Mindketten a pult felé vették az irányt.

• Violet megtennéd, hogy összébb pakolsz? – kérdezte MacLeod homlokráncolva.
• Máris, máris – forgatta meg a szemeit a kérdezett és a táskájába vágta a cuccait. Fél szemmel a Duncan-el tartó férfit figyelve. – Így jobb? – kérdezte Violet durcásan.
• Egy fokkal – válaszolta a hegylakó lemondóan, mivel a lány viselkedése néha igazán rosszabb volt, mint az apjáé. – Violet ő itt Elijah Smith. Elijah ő lenne az a fordító, akit említettem önnek – mutatta be egymásnak a két felet MacLeod. Az egyik ismerőse ajánlotta őt a férfinak és szívesen segített neki annak érdekében, hogy ez által Violet is olyan munkát végezhessen, amilyet ért és szeret. És egyébként is igazán szimpatikusnak találta Elijah-t. Fiatalsága ellenére olyan régimódian udvariasnak, amivel manapság már nem igazán találkozott.
• Örvendek – válaszolta Elijah nyugodtan és kézcsókot adott a lánynak üdvözlése kifejezése érdekében.
• Menjetek, üljetek le egy asztalhoz – vetette fel MacLeod Elijah és Violet felé intve. Annak érdekében, hogy az érintettek megbeszéljék a munkával kapcsolatos dolgokat. Aztán ő maga Joe-hoz fordulva leült a lány immár üres széke melletti helyre tudva, hogy a megbeszélés eltart majd egy ideig. Valamiért egy cseppet sem kételkedett abban, hogy a lány elfogja fogadni Elijah fordítási ajánlatát. Bár azért a kétely felmerült benne egy pillanatra, de aztán gyorsan el is hessegette. Tudva, hogy Violet mennyire szívesen vállal fordításokat és ez most tényleg olyan volt, amit a lányon kívül csak Methos tudott volna megfejteni.

Klaus Mikaelsson-ban ezer érzés kavargott. Leginkább dühös volt. Azért, mert a dolgok mostanában egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy ő azt szerette volna. Sőt, mintha csak egy balszerencse sorozat áldozata lenne minden egyes tervének és elképzelésének pont az ellenkezője valósult meg. Ezért aztán ideges is volt. Mivel kezdte úgy érezni, hogy semmilyen megoldás nincsen a problémájára. Ő, pedig az a fajta személy volt, aki utálta, sőt mi több egyenesen gyűlölte azt, ha valamit nem tudott megoldani záros – lehetőleg nagyon rövid – határidőn belül. Magányosnak érezte is magát. Idősebb öccse tartózkodási helyéről nem tudott semmit, de most nem is igazán érdekelte, mivel megvolt a maga gondja. Fiatalabb öccse most egy időre a saját érdekében ismét ki volt vonva a forgalomból. Húga, pedig még nem tért vissza Mystic Fallsba. Mással meg nem igazán tartott szorosabb kapcsolatot. Legalábbis olyat nem, amit érdemes lenne megemlíteni.

Ezen gondok megoldására volt most itt Chicagóban. Azon belül is pontosan az egyetemen. Keresett valakit, aki értesülései szerint itt tartózkodott. Vagyis jobban mondva tanított. Ókori történelmet. Ami Klaus véleménye szerint nagyon is testhezálló feladat volt, mivel legjobb tudomása szerint a keresett személy nagyon is élt azokban a korokban. Ezért volt az, hogy éppen őt kereste. Mert az ő gondja is olyan jellegű volt, ami meghaladta szinte mindenki ismereteit. Viszont bízott abban, hogy Benjamin Adams-ét nem és, hogy a férfi majd segít neki a megoldásban. Persze Benjamin legutóbbi találkozásuk óta megváltoztatta a nevét. Most Adam Pierson-ként élt. Klaus mégis pontosan tudta, hogy ő a keresett személy. Ugyanis után nézett és a forrása teljesen biztosan állította azt, hogy Adam Pierson azonos Benjamin Adams-el. Klausnak nem volt oka kételkedni ezen állítás valódiságában, főleg, mivel megvoltak a módszerei. Ezért tudta, hogy az informátora a saját életének a megóvása érdekében teljesen őszinte volt hozzá.

Leült a hatalmas előadó terem egyik leghátsó sorába és várt. Úgy vélte először meghallgatja Benjamin – most már Adam – óráját és utána elárulja neki itt létét és meggyőzi a férfit, hogy el kell jönni Mystic Fallsba. Ami az ő otthona volt és úgy tervezte, hogy majd ott tájékoztatja a problémáiról a férfit. Aki nyilván vonakodni fog segíteni. És nem azért, mintha ők ketten nem lennének régi ismerősök, jobban mondva barátok. Egyszerűen Adam jobb szerette, ha nem került veszélyes helyzetekbe. De Klaus úgy vélte, hogy meghallgatni azért megfogja őt és az utána lévőket meg később is ráér kitalálni.