I. fejezet

Íme, itt is vagyok az I. fejezettel. Kíváncsian várom a véleményeteket ezzel kapcsolatban. Nem is szaporítom tovább a szót. Kellemes olvasást :)

 

Szeles város

„Nem lehet lekötni. Szabad szellem vagyok: oda megyek, ahova a szél repít. Joanne Harris”

Chicagót nem véletlenül nevezték Szeles városnak. A szélerősség néha olyan méreteket öltött, hogy nemcsak a fák lombkoronáját rázta meg - azon a majdnem kiszaggatlak a földből módon -, hanem az embereket is rendesen átjárta. A fejük tetejétől a lábujjuk hegyéig és bárhogy, bármennyire is öltöztek fel ez ellen az nem igazán hatásos. Ugyanis nem volt olyan öltözet, amelybe egy aprócska fuvallat ne került volna be és akkor már kész is volt a természettől ajándékba kapott kedves kis hidegrázási adag. Aminek nem sok ember örült igazán szívből. Leginkább azért, mert az olykor akár csontig hatoló légáramlatot nem bírta sokáig a szervezetük, akkor sem, ha már gyerekkoruktól kezdve ehhez az éghajlathoz voltak szokva.

Legtöbben az otthonaikban a kandalló vagy a radiátor mellé ülve figyelték a kinti zord időjárást, és hálát adtak, hogy ha aznapra már nem kellet kimozdulniuk a meleg és kényelmes házból. A munkahelyek is egyfajta menedéket adtak az idő elől. Csak hát ott nem pihenhetett az ember egy bögre meleg kávéval a kezében és mulathatott kárörvendően azokon, akik ilyenkor valahol kint igyekeztek valahova. Vagyis megtehették a magukban való mulatozást, de persze nem sokáig, mivel várta őt az aznapi munka. A tanulók az iskolában a felnőttekhez mérten elkenődve figyelték a tájat, és magukban reménykedtek abban, hogy délutánra esetleg kisüt a nap. Ami által nem kéne lemondaniuk az aznapra tervezett vásárlást, edzést és barátokkal való sétákat. Az időjárás azonban nem engedett és makacsul ellenállt az emberek reményeinek.

Épphogy elmúlt délután két óra és már szinte éjszakai sötétség lepte el a várost. A szél csavargatta a fákat és ezzel együtt az emberek idegeit is. Akik átkoztak ezért, mindent és mindenkit. A már felsorolt embereken kívül voltak olyanok is, akik hangulatos helyekre ültek be, ahol kellemesen meleg fűtés uralkodott és vidáman italozhattak a barátaikkal, ismerőseikkel. Elfeledve minden gondjukat, bajukat. Ilyen hely volt Joe bárja is. Ahol a kora délutáni óra ellenére hangulatos tömeg gyűlt össze, hogy megvitassák egymással problémáikat, vagy csak fecsegjenek egy kicsit a remek kiszolgálás mellet. A hely széles körben ismert volt, így aztán a fiatal tinédzser korosztályoktól kezdve jártak oda az idősebbekig bezáróan.

A bárban most is – mint, ahogy a általában szinte mindig - lágy blues zene szólt - ami egyébként a tulajdonos kedvenceinek egyike volt – és az emberek körbeülték az asztalokat, hogy társalogjanak egymással. És ha valaki érkezett – legyen az ismerős, avagy számukra teljesen ismeretlen személy – akkor mindenki vetett felé egy részvétteljes pillantást, leginkább azért, mert ezeket a személyeket teljesen átjárta a hideg szél és majdhogynem teljesen megtépázta őket a rideg idő.

A tulajdonos maga egy kissé már idősödő férfi volt, akit - a bár nevéből adódóan - Joe-nak hívtak. Joe törlőrongyával könnyed mozdulatokkal törölte le a pultot, ami egyébként nem igazán igényelte ezt, de ez cseppet sem zavarta ezt a tevékenységet végző férfit. Halvány mosollyal az arcán pillantott körbe a helységben. Igazán büszke volt bárjára, ami mellékes munkájának köszönhetően nem csak itt volt megtalálható, hanem máshol is. Szerte a világban. Szerette a munkáját. Mind a kettőt, igaz, hogy a bárvezetés inkább csak amolyan kereső hobbi volt számára. Ugyanis Joe, amikor éppen nem a bártulajdonos szerepében tetszelgett, akkor Figyelő volt. A Figyelők halhatatlanokat figyeltek meg és jegyezték le történetüket. Viszont a bárban tudott zenélni. Ugyanis Joe nemcsak szerette a bluest, hanem játszotta is. Nagyon is jól. A vendégei legtöbbje ezért is járt ide, mert tudták, hogy itt nemcsak a kiszolgálás színvonalas, hanem a hangulat is.

Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt és egy barna hajú lány lépett be. Lehetet látni rajta, hogy alapos csatát vívott a hevesen fújó széllel és – ahogy ez már lenni szokott a valóságban - nem nyert. A haja kuszán és kócosan állt ezerfelé, amit ideges mozdulatokkal próbált megregulázni. Hosszú, divatos és leginkább praktikus fekte kabátja félig be volt gombolva. Azért, hogyha szükséges, akkor könnyedén elő tudja venni az alatta lévő kardot, de addig a pillanatig lehetőleg ne vegyék észre, hogy ilyen adott esetben igazán veszélyessé váló fegyver található nála.

• Nem értem miért nem lehetne az, hogy egy nap ne ezzel a szeles idővel kelljen hadakoznom – mormolta bosszúsan letelepedve a pultnál lévő székek egyikére. Kabátját letette a széke háttámlájára. – Hello Joe – tette hozzá köszöntve a tulajdonost.
• Violet, Chicagóban vagyunk – mutatott rá a nyilvánvaló tényre a férfi.
• Tudom, tudom – legyintette a lány jelezve, hogy ez most igazán kevés azok után, hogy a szél szinte felkapta őt és úgy dobálta, mint a bábmesterek a marionett bábuikat. A lány közben a táskájában kezdett kutatni annak érdekében, hogy a fésűje segítségével némileg rendbe szedje magát, és ne úgy nézzen ki, mint aki most ébredt fel, vagy az előbb kötött közelebbi ismeretséget egy konnektorral. Azonban a keresett tárgy – mint ahogy az ilyenkor lenni szokott - csak nem akart elkerülni. Ezért Violet elkezdte kipakolni – jobban mondva kiszórni - táskája tartalmát a pultra, amit a tulajdonos egy félig rosszalló, félig elnéző pillantással figyelt. A vele szembe lévő lány ezt fel sem vette. Néha annyira érzéketlen, mint az apja, gondolta Joe. Nem véletlen a mondás azzal kapcsolatban, hogy apja lánya. Bár Violet már nem is lány, hanem inkább egy felnőtt nő, de valahogy nehéz elvonatkoztatnom a valóságtól. Főleg mivel tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a vele szemben helyet foglaló személy nem igazán fog már megöregedni.
• A sapkám, most nézd meg! Otthon több mint egy órát töltöttem a keresésével erre itt volt a táskában – mormogta vádlón pillantva az érintett ruhadarabra.
• Ez már csak így szokott lenni – bölcselkedett Joe, de a lány már ismét belemerült a fésűkeresésbe.

Közben táskájából különféle tárgyak kerültek elő. Volt ott egy hatalmas kulcscsomó, amivel kapcsolatban Joe inkább nem is akarta tudni, hogy mire kell, mert tudomása szerint a lány csak négy darabot használt belőle, ezért a többi igazán indokolatlannak tűnt. Aztán a kipakolás következtében most már volt a pulton több toll, hajlakk, csat, egy monogramos svájci bicska, esernyő – amit egyértelműen felesleges lett volna kinyitni -, telefon, egy történelmi szaklap, pár darab kétes kinézetű cukorka – aminek a kora már nem volt beazonosítható – és végül még sok más dolog, ami a férfi véleménye szerint már tényleg túlzás volt.

• Megvan – jelentette ki ezután Violet diadalmasan és aztán gyorsan a női mosdóba vonult, hogy az ott lévő tükörbe nézve fésülje olyan állapotba a haját, amiben már emberek közé merészkedhet.

Joe ismét a pulton szanaszét lévő holmikra pillantott és megengedett magának egy fáradt sóhajt. Violet, annak ellenére, hogy már nagyon nem volt gyereknek mondható, attól a rend még nem igazán tartozott azok közé a dolgok közé, amik körülte megtalálhatóak voltak. MacLeod-nak igaza van. Violet és a rend néha ádáz és soha ki nem békülő esküdt ellenségei egymásnak, gondolta a férfi egyik legjobb barátja ezzel kapcsolatos szavajárásán töprengve. Közben szinte automatikus mozdulattal öntött ki egy pohár cola-t a lánynak. Tudva, hogy az úgyis azt fogja kérni, mivel alkoholt csak a rosszabb napjaiban és jeles eseményekkor fogyasztott.

Violet büszkén vigyorogva huppant vissza a székére. Aztán a kólájába kortyolt és, mint ahogy azt a tulajdonos sejtette ügyet sem vetett a körülötte lévő káoszra. Érzéketlen és néha azt hiszem, hogy szemrebbenés nélkül megölne bárkit, aki megzavarja. Ezen gondolatait egyszer megosztotta a lány apjával is. Aki szokásos könnyedén derűs mosolyával és e mondattal válaszolt: „Én is ilyen voltam.” Joe-t ez egyáltalán nem nyugtatta meg, sőt mondhatni még jobban felzaklatta és örült neki, hogy MacLeod, akkor nem volt velük, mert abban az esetben legjobb barátai ismét összevesztek volna. Ugyanis, ha Methosnak - Violet apjának - a múltja szóba került MacLeod jóérzése és magasabb erkölcsi érzéke nem engedte, hogy elnézze az akkoriban megtörtént eseményeket. Akkor sem, ha azok már régen, réges-régen történtek és nem most.

Violet megitta az italát és aztán kedvtelenül a pultra támaszkodott az egyik könyökével és a szabad kezével az immár üres poharában lévő szívószállal játszadozott. Unalma tökéletesen leolvasható volt az arcáról. Az a fajta lány volt, aki a legtöbb esetben szeretett valamit csinálni. Leginkább verekedni, vagy valamivel levezetni a felesleges tartalék energiáit. Most azonban erre nem igazán volt lehetősége.

Apja az egyetemen volt és éppen valamelyik régi élményét mesélte a tanulóknak, akik erről nem tudva élvezték és ámultak a színes történelem órán, mivel el nem tudták képzelni, hogy professzoruk, hogyan is tudja ilyen élethűen előadni és elmondani az ókorban történteket. A legtöbben viccesen mindig felvetették, hogy a férfi nyilván azért tudja ilyen jól és részletesen, mert ő maga is ott volt. Nem is tudták, hogy ezzel mennyire fején találták a szöget. Mindig nevetve megrázták a fejüket, mivel tanáruk alig nézett ki idősebbnek tőlük.

Violet másik lehetőség a kedvtelenségének az előzésére Duncan MacLeod lett volna, aki azonban most nem ért rá a lánnyal foglalkozni. Egyébként a legtöbb esetben sokat segített neki és leginkább az unokahúgaként szerette emlegetni Violet-et. Büszkén dicsérve annak eredményeit boldog-boldogtalannak. Duncan, a maga skót modorában egyengette a lány útját, aki néha örült ennek, néha viszont nem. Ugyanis a hegylakó – Duncan – gyakran papolt olyan értékekről gyakorlataik közben, amiket a lány teljesen és tökéletesen elengedett a füle mellett. A nagybátyjaként szerette MacLeod-ot, de tudta, hogy olykor egy álomvilágban él annyira naiv. Annak ellenére is, hogy a férfi jóval több évet élt már meg eddig, mint ő maga.

Harmadik lehetőségnek szóba jöhetett volna még Amanda. Aki Duncan barátnője volt már hosszú évszázadok óta rövidebb hosszabb kiesésekkel. És, amikor a közelükben volt, akkor mindig praktikus tanácsokkal látta el Violet-et a divattal kapcsolatban. Viszont a nő most éppen nem tartózkodott Chicagóban. Violet őszintén nem tudta hol is lehet pontosan, de sejtette, hogy a legváratlanabb pillanatban fog felbukkanni és nyilván azért, mert munkája során – ami a lopás volt – felbosszantott olyan valakiket, akiket egyáltalán nem lett volna szabad.

Joe-t meg csak nem hívhatta ki egy barátságos kardpárbajra! És nem is igazán lett volna kedves dolog tőle, ha ezt teszi, tudva, hogy a férfi mennyire fájdalmasan pillant mindig rájuk akkor, amikor olyan téma kerül szóba, ami számára lehetetlen, vagy az ő idején túl fog megtörténni. Violet, nem gondolta azt, hogy Joe öreg lenne. Elvégre az apja és Duncan sokkal öregebbek voltak! Mégis mindhárman tudták, hogy a férfi velük ellentétben egyre öregebb lesz, nem lelkileg – azzal semmi probléma nem volt, mert az akarta megvolt hozzá – de a teste felett akármennyire is próbálta tagadni maga és mások előtt is lassan eljárt az idő.

Elijah Mikaelsson őszintén szeretett volna az otthonában lenni Mystic Fallsban. Annak érdekében, hogy szokása szerint segítsen testvéreinek. Bátyának Klausnak, aki minden cselekedete ellenére szeretné összetartani a családjukat. Csak valahogy soha sem sikerül neki. Öcsének Kolnak, aki szokásos heves természetének köszönhetően Klaus ismét eltávolított az útból. Bár ahogy hallotta ez még mindig a jobb lehetőség volt. A rosszabb, azaz lett volna, ha megölik, de bátyja szerencsére megakadályozta ezt a borzalmasan felfoghatatlan és hallatlan cselekményt. Húga Rebekah, mint mindig most egyszerűen csak élni akart. Mint, ahogy ők mindannyian. De ezt nem tehették zavartalanul, mert valami folyton megzavarta őket ebben.

Azonban most nem volt lehetősége arra, hogy személyen nyugtassa és pátyolgassa őket. Az akadály az volt, hogy bár testvérei igényelték a segítéségét – mert olybá tűnt, hogy egymaguk soha sem tudnak boldogulni – otthonukban erre pont nem nyílt volna lehetősége. Éppen ezért volt most itt Chicagóban és tartott egy régiségkereskedés felé.

Talált egy régi tekercset, ami véleménye szerint pont azt tartalmazta, amire nekik a mostani probléma megoldásához szükségük volt. A gond ott kezdődött, hogy a szöveg annyira régi és ismeretlen dialektusban íródott, hogy Elijah egyszerűen nem boldogult vele. Pedig ő sem volt már fiatal és éppen ezért a legtöbb más számra ismeretlen vagy régi nyelvet elbírta olvasni. Azonban ez most nem így volt. Természetesen itt-ott értett belőle egy-két szót, viszont egy vajmi kevés volt az ő szempontjából. Ezért is döntött úgy, hogy szakértőt vesz igénybe. Mert egyszerűen tudni akarta, hogy mit tartalmaz a tekercs.

A régiségboltba belépve az ajtó fölé szerelt csengő jelezte érkezését. A hely valóban minőségi és igény helynek tűnt. Mindenhol precíz rend uralkodott és az ott lévő tárgyak felkeltették Elijah kíváncsiságát, viszont tudta, hogy most nem nézelődni és vásárolni jött, hanem más halaszthatatlan dolog miatt érkezett.

• Jó napot – köszöntötte őt barátságosan egy fekete hajú férfi, aki a bolt polcain lévő dolgokat rakosgatta éppen.
• Jó napot – viszonozta az üdvözlést Elijah udvariasan. – Duncan MacLeod? – érdeklődte a bolt tulajdonos felől, akit ajánlottak neki.
• Én lennék – biccentett az érintett. Duncan kíváncsian várta a belépő kisfogástalan viseletet hordó férfi itt létének okát. A számára teljesen ismeretlen személy egy udvarias diplomatának vagy üzletembernek nézett ki. Megszokott volt, hogy ilyen személyek jöttek hozzá és valamilyen értéknek a becsélést vagy vásárlás miatt. Most úgy érezte, hogy másról van szó.
• Elijah Smith vagyok, és valaki azt mondta nekem, hogy Ön segíteni tud nekem – mutatkozott be Elijah és tért rá a tárgyra.
• Mivel kapcsolatban? – kérdezte Duncan barátságosan. Jelezve, hogy a tőle telhető segítséget mindig megadja.
• Egy fordításról lenne szó. Daniel Montgomery ajánlotta Önt – árulta el ittlétének okát és jelölte meg azt a régiségkereskedőt, akit már korábban felkeresett. Régről ismerte Danielt és tudta róla, hogy megbízható, ha üzletről van szó. A férfi tovább irányította őt ide. Kifejezve, hogy neki Duncan MacLeod-ra van szüksége ebben a kérdésben.
• Ismerem őt – mosolyodott el Duncan. Ugyanis munkája során sok másik régiségkereskedővel nyílt alkalma barátkozni és Daniel volt az egyik ilyen. - Milyen szövegről lenne szó?
• Erről – nyújtotta át egy A4-es lapot rajta egy olyan szöveggel, ami számára nagyon is ismert volt és ez által szerette volna megtudni azt, hogy Duncan valóban az ő embere. MacLeod sikeresen vette az akadályt, így Elijah átnyújtotta neki a tekercsről készült képeket.
• Korát tekintve van vagy kétezer éves. Igazán jó állapotban van a tekercs, viszont a szöveggel kapcsolatban attól tartok én nem tudok segíteni önnek – válaszolta Duncan, akit egyáltalán nem lepett meg az előtti próba. Legalábbis nem teljesen. Ez régen nagyon is megszokott volt. A szöveg egyszerűen lenyűgözte őt és igazán sajnálta, hogy nem tudja saját maga lefordítani.
• Értem – válaszolta Elijah nyugodtan és bár nem látszott kicsit csalódott volt. Egyre jobban érdekelte mi van a tekercsen és az előbb egy pillanatra feléledt benne a remény, hogy végre megtalálta a megoldást. Aztán ismét zsákutcába jutott.
• Magam helyett viszont tudok mást ajánlani, ha ez megfelel Önnek, és teljesen biztosra tudom mondani, hogy az illető le fogja tudni fordítani a teljes szöveget – jelentette ki Duncan. Igazából két személyt is ismert, akik képesek voltak erre, de végül az egyiket szinte kapásból kizárta.
• Nekem megfelel. Találkozhatnék az illetővel? – érdeklődte Elijah.
• Személyesen? Tudja, nem igazán szereti az ilyesmit, általában rajtam keresztül szokta ezt tenni – válaszolta MacLeod vonakodva.
• Szükségesnek érzem azt, hogy személyesen beszéljek az illetővel. Remélem, megérti – közölte Elijah nyugodtan és udvariasan.
• Legyen – egyezett bele végül Duncan, mivel a tekercs korára tekintettel tényleg megértette.

• Hogy-hogy nem vagy munkában? – kérdezte Joe érdeklődve. Mivel tudomása szerint Violet-nek ebben a pillanatban éppen nem itt kellet volna lennie. Nem, mintha zavarta volna a társasága.
• Kirúgtak – felelte a lány közönyösen felpillantva.
• Már megint? – csóválta meg a fejét a férfi. Néha igazán elképesztette az, ahogy Violet elboldogult az életben. Mármint a szociális érzékenysége nem mindig volt valami magas fokon és érzéketlenül véleményt is nyilvánított ezzel kapcsolatban.
• Mi az, hogy már megint? – kérdezte Violet felháborodottan és kissé sértetten a véleménye szerint alaptalan vád miatt.
• Ezúttal mit tettél? – kérdezte végül Joe megpróbálván kikerülni a választ, mivel tudta, hogy a lány nem igazán tolerálná, ha megmondaná az igazat. Legalábbis ezzel kapcsolatban.
• Beolvastam annak a tahó főnökömnek azért, mert azt hitte, hogy attól, hogy a titkárnője vagyok már mindent megengedhet magának. És még ő volt felháborodva! De aztán mégis én jöttem ki győztesen – szólalt meg elégedetten.
• Mond, hogy nem jutattad, a kórházba nyolc napon túl gyógyuló sérüléssekkel – sóhajtotta Joe.
• Nem, a felesége volt, aki nem igazán volt elragadtatva attól, hogy a férje ennyire lazán fogja fel a kapcsolatukat. Azt mondta, hogy az ügyvédei majd keresni fogják, mivel azonnal beadja a váló keresetet – mondta Violet és elnevette magát. A nő kedvesen még fel is ajánlott neki egy állást, de a lány elutasította azt. Igazán elment a kedve mindenféle aktatologatástól.
• A legutóbbi állásod sem volt valami kiemelkedő – jegyezte meg a férfi elgondolkozva.
• Az állatkereskedés? Nem tetszett, ahogy a fickó az állatokkal bánt – mondta Violet.
• Emlékszem ide jött, aztán Mac jobb belátásra térítette – idézte maga elő az akkor történteket Joe.
• Duncan nagyon ijesztő tud lenni – vigyorodott el Violet. Mivel a hegylakó fekete hajával és elegáns sötét kabátjával úgy nézett ki, mint egy jól öltözött, bár cseppet sem kedvező ügyletekkel foglalkozó személy. Ami téves volt, mert MacLeod régiségkereskedő volt és mindig minden esetben megmaradt az egyenes úton az üzletben. Pont úgy, ahogy az életben is és igyekezett arra, hogy soha se térjen le róla és másnak is segített ebben. Akik nem mindig tudták ezt kellőképpen értékelni. A lány maga soha sem vélte úgy, hogy Duncan ijesztő lenne. Na jó egy kivétel volt, de az is régebben és az azért volt, mert a férfiban túltengett a sötét energia, de aztán a dolgok elrendeződtek.
• Én azért úgy vélem, hogy apád jegesen derűs pillantásának is köszönhető a dolog – jelentette ki Joe. Aki a legtöbb esetben úgy vélte, hogy Methos általában cinikus, vagy kedves hangulata sokkal inkább okot ad a félelemre. De a férfi tudta, hogy ezt ő leginkább csak odaképzeli azért, mert tudja, hogy legjobb barátja miket is tett a múltban.

• Ha szeretnél, itt dolgozhatsz – ajánlotta Joe pár perc múlva. Holott éppen elég felszolgálója volt, de úgy vélte, ha a lánynak szüksége van a munkára – időtöltés gyanánt, mivel Violet egyértelműen annak vette ezt – akkor tud neki egy kis helyet rendelkezésre bocsátani. Elvégre nem árt, ha eggyel többen vannak, mintha kevesebben, ami inkább vezetett fejetlenséghez. Persze Joe kézben tartotta az üzletét. A felszolgálókat személyesen ismerte és úgy vette fel őket. Valamint, mivel nem volt szőrös szívű, mindig adott nekik szabadnapot, ha azok kérték tőle, mert valami miatt szükségük volt rá.
• Nem, kösz nem – vágta rá Violet azonnal hárítva az ajánlatott. – Bocsi, Joe, kedves tőled meg minden, de nekem nem jön be ez a munka – tette hozzá látva a férfi csalódott és sértett tekintetét. Igazán nem akarta megbántani, főleg, mivel tudta, hogy a legtöbb esetben észre sem veszi, ha így tesz.
• Tudomásom szerint olykor helyettesíted apádat – szólalt meg Joe és próbálta túltenni magát az előbbi éles válaszon.
• Persze, de az nem az igazi. Ő szereti, ha a régi időkről mesélhet és a legtöbb esetben én is, de valahogy nem az… igazi – felelte Violet. Megértette, hogy az apja miért is érez így ezzel kapcsolatban és bizonyos szinten irigyelte őt. Akkor is, ha az emlékeit megosztotta vele. Bár a férfi ezt a legtöbb esetben és leginkább kiskorában nem szánt szándékkal és szívesen tette egyszerűen nem volt más lehetőség a számukra.
• Mac is biztos felvenne – jelentette ki a férfi. Azért tisztában volt azzal, hogy az érintettnek nem az öröm lenne az első érzése ehhez fűződően, főleg a lány rendetlen természetét ismerve. Duncan MacLeod szerette, ha a boltjában tökéletes és harmonikus rend uralkodott és, ha valami rossz helyen volt, akkor valósággal szívinfarktust kapott ennek következtében.
• A régiségekre ugyan az igaz, mint a történelemre, de azért fordításokat vállalok – vigyorodott el Violet, mert ezeket tényleg szerette csinálni. A gond ott kezdődött a számára kedves tevékenységgel, miszerint nem igazán volt sok munka ezen a területen, vagy, ha volt is, akkor nem kérték fel őt arra, hogy tegye meg, mert túl fiatalnak gondolták arra, hogy képes ilyesmit véghezvinni. Pedig a látszattal ellentétben már tényleg nem volt fiatal és apjának köszönhetően bármit képes volt lefordítani.
• Nem szokták kérdezni, hogy honnan tudod mi áll rajta? – érdeklődte Joe tudva, hogy a legtöbb ilyen írás nyilván nagyon idős és régi lehet. Nyilván olyan, amiknek a fordítására nincsen is semmi lehetőség más számára.
• Duncan útján fordítok és így velem közvetlen kapcsolatba nem kerülnek – közölte Violet. Tényleg nem akart hangyás fickókkal találkozni, akik folyamatosan azzal nyaggatnák, hogy miként is lehetett képes erre.
• Kivétel nincs? – kérdezte a férfi.
• Nem – rázta meg a fejét Violet határozottan. Legalábbis ő ekkor még így vélekedett erről. Aztán az ajtó felé fordította a pillantását, amikor a szokásosan ismerős érzés végig száguldott rajta. Tudva, hogy ez azt jelenti, hogy halhatatlan közeledik. Ugyanis ők – a halhatatlanok - bizonyos közelségből megérezték egymás jelenlétét. Ami igazán hasznos volt. A lány reakcióját észrevéve Joe is az ajtó felé pillantott.

Szóval mielőtt folytathatták volna a beszélgetést ismét nyílt a bár ajtaja és a már említett Duncan lépett be a bárba – őt érezte Violet -, akit egy másik férfi követett. Mindketten a pult felé vették az irányt.

• Violet megtennéd, hogy összébb pakolsz? – kérdezte MacLeod homlokráncolva.
• Máris, máris – forgatta meg a szemeit a kérdezett és a táskájába vágta a cuccait. Fél szemmel a Duncan-el tartó férfit figyelve. – Így jobb? – kérdezte Violet durcásan.
• Egy fokkal – válaszolta a hegylakó lemondóan, mivel a lány viselkedése néha igazán rosszabb volt, mint az apjáé. – Violet ő itt Elijah Smith. Elijah ő lenne az a fordító, akit említettem önnek – mutatta be egymásnak a két felet MacLeod. Az egyik ismerőse ajánlotta őt a férfinak és szívesen segített neki annak érdekében, hogy ez által Violet is olyan munkát végezhessen, amilyet ért és szeret. És egyébként is igazán szimpatikusnak találta Elijah-t. Fiatalsága ellenére olyan régimódian udvariasnak, amivel manapság már nem igazán találkozott.
• Örvendek – válaszolta Elijah nyugodtan és kézcsókot adott a lánynak üdvözlése kifejezése érdekében.
• Menjetek, üljetek le egy asztalhoz – vetette fel MacLeod Elijah és Violet felé intve. Annak érdekében, hogy az érintettek megbeszéljék a munkával kapcsolatos dolgokat. Aztán ő maga Joe-hoz fordulva leült a lány immár üres széke melletti helyre tudva, hogy a megbeszélés eltart majd egy ideig. Valamiért egy cseppet sem kételkedett abban, hogy a lány elfogja fogadni Elijah fordítási ajánlatát. Bár azért a kétely felmerült benne egy pillanatra, de aztán gyorsan el is hessegette. Tudva, hogy Violet mennyire szívesen vállal fordításokat és ez most tényleg olyan volt, amit a lányon kívül csak Methos tudott volna megfejteni.

Klaus Mikaelsson-ban ezer érzés kavargott. Leginkább dühös volt. Azért, mert a dolgok mostanában egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy ő azt szerette volna. Sőt, mintha csak egy balszerencse sorozat áldozata lenne minden egyes tervének és elképzelésének pont az ellenkezője valósult meg. Ezért aztán ideges is volt. Mivel kezdte úgy érezni, hogy semmilyen megoldás nincsen a problémájára. Ő, pedig az a fajta személy volt, aki utálta, sőt mi több egyenesen gyűlölte azt, ha valamit nem tudott megoldani záros – lehetőleg nagyon rövid – határidőn belül. Magányosnak érezte is magát. Idősebb öccse tartózkodási helyéről nem tudott semmit, de most nem is igazán érdekelte, mivel megvolt a maga gondja. Fiatalabb öccse most egy időre a saját érdekében ismét ki volt vonva a forgalomból. Húga, pedig még nem tért vissza Mystic Fallsba. Mással meg nem igazán tartott szorosabb kapcsolatot. Legalábbis olyat nem, amit érdemes lenne megemlíteni.

Ezen gondok megoldására volt most itt Chicagóban. Azon belül is pontosan az egyetemen. Keresett valakit, aki értesülései szerint itt tartózkodott. Vagyis jobban mondva tanított. Ókori történelmet. Ami Klaus véleménye szerint nagyon is testhezálló feladat volt, mivel legjobb tudomása szerint a keresett személy nagyon is élt azokban a korokban. Ezért volt az, hogy éppen őt kereste. Mert az ő gondja is olyan jellegű volt, ami meghaladta szinte mindenki ismereteit. Viszont bízott abban, hogy Benjamin Adams-ét nem és, hogy a férfi majd segít neki a megoldásban. Persze Benjamin legutóbbi találkozásuk óta megváltoztatta a nevét. Most Adam Pierson-ként élt. Klaus mégis pontosan tudta, hogy ő a keresett személy. Ugyanis után nézett és a forrása teljesen biztosan állította azt, hogy Adam Pierson azonos Benjamin Adams-el. Klausnak nem volt oka kételkedni ezen állítás valódiságában, főleg, mivel megvoltak a módszerei. Ezért tudta, hogy az informátora a saját életének a megóvása érdekében teljesen őszinte volt hozzá.

Leült a hatalmas előadó terem egyik leghátsó sorába és várt. Úgy vélte először meghallgatja Benjamin – most már Adam – óráját és utána elárulja neki itt létét és meggyőzi a férfit, hogy el kell jönni Mystic Fallsba. Ami az ő otthona volt és úgy tervezte, hogy majd ott tájékoztatja a problémáiról a férfit. Aki nyilván vonakodni fog segíteni. És nem azért, mintha ők ketten nem lennének régi ismerősök, jobban mondva barátok. Egyszerűen Adam jobb szerette, ha nem került veszélyes helyzetekbe. De Klaus úgy vélte, hogy meghallgatni azért megfogja őt és az utána lévőket meg később is ráér kitalálni.

Előszó

Klaus tudja, hogy hatalmas hibát vétett akkor, amikor nem akadályozta meg azt, hogy az Elena vámpírráválása miatt kétségbeesett kis csapat felkerekedjen és az állítólagos gyógyír keresésére induljon. Azonban nem volt elég, hogy elbuktak és számára lényeges momentumként nemcsak, hogy elvesztették a gyógyírt, hanem még Silas-t is sikerült feltámasztaniuk. A több mint kétezer éves halhatatlant, akit állítólag csak a gyógyír segítségével lehet véglegesen megölni, és ezzel együtt elhozza a világ végeztét. Az ősi hibrid ebben a számára lehetetlenül idegesítő és veszélyes helyzetben egy olyan személyhez fordul, akiről tudja, hogy Silas ember évei alatt, sőt minden valószínűség szerint még jóval az előtt is cinikusan taposta már az út porát. Ezt a személyt ő Benjamin Adams és még sok más néven ismeri, de az igazi, a valódi nevével nincsen tisztában. Ami nem más, mint Methos. A világ legöregebb halhatatlana, aki régi barátja felkérése alapján Mystic Falls-ba utazik. Természetesen, hogy a helyzet valóban érdekessé váljon útitársat is visz magával. Elijah bátyjától távol ugyan azon dolgozik, csak természetesen, mint ahogy az már lenni szokott, más módszert alkalmaz. Talált egy régi tekercset melyben minden Silasszal kapcsolatos lényeges momentum le van írva. Egy akadály azonban neki is felmerül. Mégpedig az, hogy a tekercs olyan formában íródott mely számára csak részlegesen ismert. Ezért aztán egy olyan személyhez fordul, aki segítségére lehet, a teljen történet megismerésében. Ez a személy nem más, mint a számára teljesen ismeretlen Violet Pierson. És mivel a világ igencsak kicsinek mondható Violet apja nem más, mint Methos. A lány a maga egyedi stílusában elfogadja Elijah ajánlatát, mert szeret régi iratokkal foglalkozni és apjától örökölt tehetsége is van hozzá. Ugyan úgy, ahogy a kardforgatáshoz is remekül ért, de szüksége is van rá, mivel ő is halhatatlan. Violet közel kerül Elijah-hoz és Klaus-hoz is. Tudja, hogy választania kell kettőjük közül, ám a döntés nem egyszerű.  Azonban a végén csak egy maradhat. Ha tudni szeretnéd, hogy kicsoda is ez a személy, valamint, hogy sikerül e megállítaniuk Silas-t, akkor tarts velem és olvasd történetem.